Hegyek csavargói

Magyarországon kevés a hegymászó, sokan vannak viszont, akik szívesen, érdeklődéssel olvassák az alpinista könyveket, a híres külföldi sziklamászók színes útleírásait. Ugyancsak nem kevés azoknak a száma, akik engesztelhetetlen ellenszenvvel viseltetnek az „értelmetlen, felesleges hősködésnek számító” sziklamászás iránt. Ellentmondást nem tűrő véleményük alapvető indítéka: az állandóan fenyegető életveszély, amely időnként, sajnos, utoléri e sportág szerelmeseit. Vissza-visszatérő periódusokban a humoristák is tollhegyre tűzik a témát, s a „gyilkos” krokik előtt, úgy tűnik, nincs pardon. Egy percre sem vitás: a hegymászás a bátrak sportja, azoké, akik önként vállalkozva a veszélyes feladatokra, rendkívül alaposan felkészülve vágnak neki a csúcsok meghódításának. A hangsúly, úgy véljük, az önkéntességen és az alapos felkészülésen van. Megfelelő képzettséggel rendelkezőknek ez a sportág semmivel sem veszélyesebb, mint például a gyorsasági motorozás, az autóversenyzés vagy az ejtőernyőugrás.
Ezeknél is döntő alapfeltétel a sok-sok edzés, a széles körű szakismeretek elsajátítása, a szabályok szigorú betartása, a mindenféle „vagánykodás” nélküli, fegyelmezett sportolás.
A neves osztrák alpinista, Karl Lukan könyve akaratlanul is válaszol az „ellenfelek”-nek: a tipikusan bécsies, jókedélyű előadásmód, amellyel elmeséli társaival tett túráit, az ötletszerű, de talán épp ezért oly érdekes csavargás, a hegyek között töltött hétvégék, izgalmas élmények, az egymás segítéséből fakadó egészséges sportszellem – mind azt bizonyítja, hogy a sziklák megmászása akkor is öröm és értékes sportteljesítmény, ha már mások által meghódított csúcsok ormáról tekint le az ember az eléje táruló csodálatos panorámára…