Kövessétek a királyt! – IV. Henrik

„— Bajtársaim, ma Isten velünk van. A mi ellenségeink egyben az ő ellenségei. Nekik kétszeres a túlerejük, de mi legyőzzük őket. Ha elvesztenétek hadilobogótokat, csak kövessétek fehér tollforgómat; kövessétek a királyt! Mindig a becsület és a dicsőség ösvényén találjátok! Meggyőző szavak voltak. Borzongás futott át a seregen. A francia hugenották és Schönberg katonái rázendítettek egy zsoltárra; a katolikusok letérdeltek imádkozni. Rosny azt gondolta magában, hogy a király sisak-forgója kissé tolla fosztott és vedlett, de így is megőrizte előkelőségét.” S egyre többen voltak, akik a véres csatákban követték a navarrait, a hugenotta királyt! Párizs azonban még ellenállt. Mintha a tudatában lett volna, hogy »megér egy misét«, katolikus uralkodót akart. Felvilágosult királya mindenkinél jobban tudta, hogy az ország érdeke minden felekezetnél előbbre való. És a történelem feltétlenül őt igazolta...”

Franciaország egyik legnépszerűbb királyának, IV. Henriknek igen sok viszontagsággal kellett szembenéznie, mire végre révbe ért. Az a korszak, melyben élt, a reformáció, a vallásháborúk, a felekezeti türelmetlenség és a politikai machiavellizmus ideje volt. Hazája a határára sodródott annak az eshetőségnek, hogy egymással acsarkodó tartományokra hullik. Navarra ifjú királya, kinek politikai érdekből köttetett házassága, a „vérnász” lett a jeladás a 16. század egyik legkíméletlenebb mészárlására Szent Bertalan éjszakáján, kénytelen lett színleg megtagadni hugenotta hitét, ám ennek ellenére fogva tartották a királyi palotában, a Louvre-ban. Ő azonban kisvártatva megszökött, visszatért vallásához, és hol Navarrában, hol a harcmezőkön múlatta idejét. Nemcsak kiváló katona volt, hanem remek politikus is, felvilágosult szellemű férfiú, aki Franciaország egységét és békéjét sokkal inkább a szívén viselte, mint a tételes vallást, melynek kérdéseiben igazi türelmet tanúsított. Híven nagyanyjához, Navarrai Margit királynőhöz – aki világhírét érzékeny költészetével és nem utolsósorban kiváló politikai érzékével alapozta meg –, Henrik sem volt közömbös kora reneszánsz értékei s a humanizmus iránt; a halhatatlan bölcselő, Montaigne értő barátja, a közeli embere Agrippa d'Aubigné, a hugenotta költő. Mindezek mellett a hölgyek igazi rajongója, s azokat a nőket sem veti meg, akiket Medici Katalin, az anyakirálynő kémkedni ereszt rá; ágyába viszi ugyan, de fel is ismeri és az orruknál fogva vezeti őket. A trónig azonban hosszú még az út: vereségek és győzelmek, udvari intrikák, orgyilkos merényletek, politikai praktikák és viharos szerelmek között vezet. Michel Peyramaure, a hazájában méltán népszerű író a IV. Henrik második kötetében a tőle már megszokott eleganciával festi meg e kor monumentális tablóját, melyen a híres személyek egyszerre jelennek meg gyarló, szeretetre vagy gyűlöletre méltó emberekként, és közös örökségünk, Európa történelmének meghatározó nagyságaiként. Következik a trilógia harmadik kötete: Párizs megér egy misét!