Életünk, életem!

Nekem olyan gyerekkorom volt, mint Móricz Árvácskájának… Én húszéves koromig dolgozó állat voltam, és alig-alig gondolkoztam meg éreztem – inkább csak akkor, ha villámlott…
Tizenkét évesen summás lettem, annak minden keservével.
Mondtam is egyszer Illyésnek:
– Gyula! Ez nem így volt, ahogy te írod a Puszták népében! Mi nem énekeltünk. Tetvesek és éhesek voltunk, juh hodályban laktunk, sok volt köztünk a beteg. A béresek közelébe nem is engedtek. Azok fizetést kaptak, lakásuk volt, ennivalójuk. Hogy van akkor ez?
Azt mondta, hogy ő francia műveltségen nőtt fel, és belecsempészte a francia humort. De hát akkor az igazságot ki írja meg? Nem azt mondta, hogy gyere el, mondd el, hanem azt, hogy:
– Majd te megírod.
A sorsom az enyém… Hatvanhárom éves lettem, csináltam egy-két dolgot, a szekéren sokmindenem van, gondoltam, kalapot teszek az egészre, megírom.

(Szirtes Ádám, 1988)