Római kori halomsírok a Dunántúlon - megjelent 500 példányban

Római kori halomsírok a Dunántúlon

A hamvasztásos temetkezések sajátos fajtájának, a halom-síroknak a magyarországi kutatása csaknem 150 éves múlt-ra tekint vissza. Ekkortájt ásott E. von Sacken a Zala megyei Zalalövőn és a közeli Háshágyon, majd Turcsányi Andor a Vas megyei Katafán halomsíros temetőben.
A nyugati országhatárhoz közel fekvő, halomsíros temetők abba a körbe tartoznak, amely Noricum és Pannonia közös határánál húzható meg, és amelynek halommal borított temetkezéseit összefoglalóan noricumi–pannoniai halomsírok néven szokás nevezni. A kelet-dunántúli halmos temetők már nem sorolhatók ehhez a nagy halom- és temetősűrűséget mutató alsó-ausztriai, dél-burgenlandi és stájerországi csoporthoz.

A kelet-pannoniai temetkezések rítusa, mellékleteik száma csaknem azonos a környék halom nélküli temetkezéseiével, de a Pannonia Superior és a Pannonia Inferior határa közelében emelkedő magányos vagy kettesével álló, nagy méretű halmok is eltérnek kőépítményeikkel, leleteikkel a noricumi–pannoniai csoport halmaitól.

A „pátkai” elnevezésű fazekak és tálak az 1874 óta kutatott, és még ma sem publikált pátkai, 134 halomból álló sírmezőből kerültek elő. A Magyar Nemzeti Múzeum Pusztaszabolcs–Felsőcikolán kezdeményezett feltárásokat, 1957-ben pedig közzétették a század elején feltárt, 12 mezőszilasi halom anyagát.
Zala megyében Zalalövőn, Gelseszigeten, Nagykanizsán, Nagyrécsén, Söjtörön és Pördeföldén voltak ásatások. Halomsírfeltárásra került sor Veszprém megyében a kemenesszentpéteri, az inotai, valamint a balácai halmokban.

Somogy megyében a halom felmérésekkel pontosítani lehetett a somogyaszalói és a somogyjádi temetők még fellelhető halomsírjainak számát, elkészült az újabban talált eddei temető felmérése, és sikerrel járhat a szalacskai/mosdósi őskori, illetve római kori halmok elkülönítésének kísérlete. A beszámolók azonban az egykori temetők megsemmisüléséről is szólnak Juta, Orci esetében.

Az inotai 2. halom alatti kocsi temetkezés megtalálása bebizonyította, hogy nem kell a halmos és a kocsi temetkezéseket egymástól elkülöníteni, és az ugyanitt feltárt igás-és hátaslovak a kocsijelenetes sírköveket is más megvilágításba helyezték. A sírkövek két ló által húzott kocsijait és gyakran egy harmadik lovat is ábrázoló jelenetei valós temetkezési szokásokat tükröznek.

A balácai nagy halom méreteivel, faragott párkányzattal koronázott, többlépcsős lábazatú körítő falával egyedülálló Noricumban és Pannoniában. Itáliai hatások fejeződnek ki ebben a síremlékben, mint ahogy a villa 2. század végi, 3. század eleji alaprajzában és dekorációs művészetében is.
Itália befolyására készülhettek a sírkamrák több esetben dromosszal vagy előfolyosóval Zala megyében és a Veszprém megyei Kemenesszentpéteren is, de Inota szerényebb méretű és kivitelű körítő falában is ráismerhetünk az itáliai, kisebb vagy nagyobb földhalommal borított sír-emlékek „tambur”-falaira, kőgyűrűire.
A sírkamrák, az előfolyosók kifestése is itáliai eredetű szokás. A falakra egyszerű márványt utánzó festés, levél-virágdíszek, hálós minták kerültek. A sarkokat és a sírépítménybe állított bútorzatot pirossal keretezték.

A temetkezéseket beborító kisebb vagy nagyobb halmok emelése a neolitikumtól kezdve szokásban volt Európában. A Dunántúl „Százhalom” elnevezésű dűlőinek, erdőrészleteinek névadói többnyire nagy halom számú késő bronzkori/kora vaskori halomsíros temetői voltak.
A megjelenésükben hasonló, a Kr. u. 1. század második felében, vége felé a Római Birodalom északi tartományaiban csoportonként megjelenő, római kori halomsíros temetkezéseket a kutatók egy része őskori gyökerűnek tartja, bár az őskori és a római kori halmok keletkezése közötti hosszabb, „halommentes” időszak magyarázatával adósak maradtak.
A halom állítási szokás római kori újjáéledésének miértjére ma még nem lehet egyértelmű választ adni. Lehetséges, hogy a tartományba vezényelt katonaságnak, az itáliai kereskedőházak képviselőinek és más, itáliai eredetű civil személyeknek is szerepük lehetett a halom állítási szokás újabb elterjedésében. E rétegek képviselői maguk és hozzátartozóik számára is állíthattak az itáliai formákhoz hasonló, halommal borított síremlékeket.

A felirattöredékekből és a sírmellékletekből következtetve a temetkezések bennszülöttek, itáliai származású elemek, például a városi közigazgatásban szerepet vállaló földbirtokosok és általános provinciális formájú és kivitelű tárgyakat birtokló elhunytak hamvait rejtették. A halmok alkalmasak voltak a közösségen belüli rang, a szociális különbség érzékeltetésére. Az inotai két halom kocsival, igás- és hátaslovakkal, fegyverekkel, asztali készletekkel gazdagon felszerelt, középkorú férfi és egy ifjú hamvait rejtő temetkezése alá-támasztja a fentieket.

A Borostyánkő-út közelében gyakoribb a halmokon belüli sírépítmény. A körítőfalak, a sírkert, az előfolyosó és a festés, illetve a stukkóval való borítás legkeletibb pannoniai előfordulását a Balaton-felvidéki Balácán (Nemesvámos, Baláca-puszta) és a Várpalota határába eső Inotán találjuk.

Kelet-Pannonia halomsírjai általában kisebbek. A legkisebb halmok átmérője 3-4 méter, magassága 0,2 méter. Ki-vételként azonban meg kell említenünk Hantot és az újabban azonosított mosdósi nagyhalmokat 25, illetve 32,5–48 méteres átmérőjükkel, 4–6,3 méter közötti magasságukkal. Pannonia Inferior halomsírjaiból hiányoznak a sírkamrák és az előfolyosók, gyakoribbak viszont a nagyobb faládák, amelyek gyakran a hamvak befogadására szolgáltak.

A római kori halomsíros temetkezések uralkodó rítusa a hamvasztás. Az elhunytakat általában közös máglyán (unri-numon) hamvasztották el. Kivételes esetben a máglyákat a leendő sírgödörben rakták meg, majd a máglya elhamvadása után betemették a gödröt (például a zalalövői bunum).
Balácán a sírgödrökben megrakott máglyákon lovat, illetve kutyát/kutyákat égettek el. Az átégett gödörfalak jól megőrizték a máglya szerkezetét. Az elhunytakat ékszereikkel együtt, a lovat és a kutyát/kutyákat szerszámzatukkal együtt fektették a máglyára. Az égetőhelyen összegyűjtött hamvak sírba helyezése különböző lehetett.
A legegyszerűbb esetben szétszórták azokat a római kori felszínen, melléjük a túlvilági élet „szükségletei” számára kerámia-, üveg- és bronzedényekben ital-neműeket, ételféleségeket (például magvak, hús) helyeztek. A hamvak földbe mélyített gödrökbe, gödörbe állított urnákba, urnát helyettesítő más edényekbe, tégla-, illetve faládákba kerülhettek.

A hamvakat tartalmazó gödrökben sok esetben égett, deformálódott tárgyakat is találunk. Ezek a töredékek azoknak a tárgyaknak a maradványai, amelyek a halott ruházatához tartoztak, illetve amelyeket a holttest mellé a máglyára tettek, s az összegyűjtött csontmaradványokkal együtt a sírgödörbe szórták. A máglya meggyújtása, a temetés és a halom felhordása között hosszabb idő is eltelhetett. A hozzátartozók meghatározott napokon tett sírlátogatásainak és a halotti lakomáknak az emlékei az egykori felszínen talált edények és az átégett foltok egy része.
A halom feltöltéséhez a szükséges anyagot, tölcsér- és amphitheatrum-szerű mélyedések hátrahagyásával (például Kemenes-szentpéter, Baláca), a közelből nyerték. A sírépítmények szakaszos építésére és a halmok részletekben történő felhordására több példa is utal. A nagy halmok magassága elérhette a 12 métert.

A nyugat-magyarországi halmok egy részét és a két Pannonia közötti határnál, illetve annak közelében fekvő nagy halmokat (Inota, Baláca) épített falgyűrű, illetve árok (esetleg fonott kerítés) vette körül. A nyugat-európai példákhoz hasonlóan néhány halomsírt ezen kívül négyszög alakú sírkertbe foglaltak, amelyet Balácán kőfal, Kemenes-szentpéteren (Dombi-dűlő) háromszög keresztmetszetű árok határolt.

A halmok keltezése a néhány meghatározható érem mellett a terra sigillátákon, az üveg-, a kerámia- és a bronzedényeken nyugszik. A korai halmok kihajló peremű, barbotin díszű, szervízhez tartozó tálkái Észak-Itáliából, illetve Dél-Galliából érkeztek. Ugyancsak észak-itáliai eredetűek azok a gömbös testű üvegurnák is, amelyeket Ivánc, Sárvár, Inota halmai alatt tártak fel.
A hasábos üvegkorsók Inotán és Mezőszilason is párosával kerültek a sírgödörbe. Hozzájuk Inota 2. halmában egy kisebb és egy nagyobb, kiöblösödő vállú üvegkorsó is társult. Ritka lelete Inotának az a pikkelyes díszű üvegpohár, amelynek pár-huzamai a noricumi és a pannoniai limes mellől, illetve újabban a balácai villagazdaságból származnak. A halmok kerámiakészletében jelen van a kézzel formált kerámia, elsősorban a fésült felületű fazék, gyakoriak a festett fazekak és tálak, a szürke kerámia (fazekak, mély tálak, háromlábú tálak), a poharak, köztük a horpasztott falú, ún. Falten-becherek.
A hosszúkás testű, nyers színű vagy világossárga korsók egész sorozata ismert a Fejér megyei halmokból. A bronzedények közül leginkább kancsók, korsók, merítő- és szűrőedények kerültek sírba. A kézmosó-garnitúrát alkotó kancsó és nyeles csésze edénypárja Inotára és az északkelet–kelet-pannoniai kocsitemetkezésekre jellemző melléklet.

A kocsi és néhány halomnál a fegyverek eltemetése nem tekinthető római szokásnak. A bennszülött közösség vezető rétege, illetve a bennszülött eredetű vezetőréteg azonban megengedhette magának – a 3. század első felében is –, hogy hódoljon ennek a költséges szokásnak, és hogy vadászfegyvereit a sírba is magával vigye. A fegyverek közül leggyakoribb volt a pajzs, a vas vagy a bronz pajzsközéppel és vas-, illetve fafogantyúval a hosszú kard, a tőr, a lándzsa és a harci balta. A ló csontok között meg-talált lándzsákkal döfték le a lovakat.

A 3. század második felében és a 4. században Pannoniában már nem emeltek nagyobb halmokat a sírgödrök fölé. A halmok lábánál, a körítőfalak mentén, a körítőfalon fel-tárt és a körítőfalat átvágó csontvázas temetkezések a késő római időszak, illetve az Árpád-kor emlékanyagához tartoznak, és csak azt jelzik, hogy ezeket a mesterséges sírhalmokat akkoriban is alkalmasnak látták újabb temetkezések befogadására.