Valóság vagy illúzió? - Metadramatikus elemek észak-amerikai színdarabokban

Az önálló és öntudatos, önmagát egyediként definiáló dráma Észak-Amerikában a 20. század első évtizedeiben jelent meg, és modellje a 19. század utolsó évtizedeinek két népszerű és elismert drámaszerzője, Ibsen és Strindberg, akiket a kritika nagyfokú leegyszerűsítéssel a drámai realizmus és naturalizmus fő képviselőinek tart. Mivel az irodalmi és kritikai köztudatban is 'realistaként', illetve 'naturalistaként' tartják számon az európai példaképeket, mind Ibsen és Strindberg, mind az amerikai drámaírók esetében hagyományosan háttérbe szorul – vagy teljesen hiányzik – a drámáikban rejlő metadramatikus elemek elemzése. A metadrámával foglalkozó monográfiák és tanulmányok szinte kizárólag a 'klasszikus' példákat elemzik a reneszánsztól kezdve (Kyd, Shakespeare, Calderón, Moliere, Marivaux, Tieck), újabban az itáliai commedia dell'arte színházi öntükrözésére, önreflexiójára is figyelmet fordítanak (Demcsák), majd néhány avantgarde szerző (legfőképpen Pirandello) említésével a posztmodern egyik sajátosságaként értékelik a metadramatikus elemek meglétét a drámában (pl. Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott c. művében). Még az említés szintjén sem szoktak kitérni arra, hogy a 'meta' módszer megszakítás nélkül jelen van az operában, sem arra, hogy ennek kibővített értelemben való alkalmazása a modernizmus, ezen belül például a szürrealizmus drámai termésében is kimutatható (pl. Garcia Lorca A közönség c. műve), az észak-amerikai példák pedig szintén kimaradnak a metadramatikus módszer meglétének elemzésekor.