Ex Symposion 2006/55. (Káromkodás)

Minden bizonnyal mindenki egyetért abban, hogy az ima, a dicséret és az áldás nem helyettesít semmit, hanem magában vett, önazonos nyelvi formula. Miért kellene akkor az ellenkezőjéről, a káromkodás aleseteiről: az istenkáromlásról, az átokról, a szitokról, szidalomról mást feltételeznünk? Ezek is önazonos beszédaktusok. Részint „önműködők”, éppen úgy, ahogy az ima elmondása vagy a szentségek felvétele is magában befejezett esemény, részint tanúk előtt, de az ő aktivitásukat nem igényelve zajlanak, mint a mágikus szertartások általában. A káromkodás ugyanolyan hatású nyelvi aktus, ha magunkban űzzük, mint ha társaságban tesszük; a hallgatóság legfeljebb tovább ingerli a káromkodót azzal, hogy kineveti, vagy megbotránkozik rajta. A káromkodás erős nyelvi gesztus, mágikus aktus; nem kommunikáció, illetve csak annyiban az, amennyiben egy transzcendens entitás felé irányul. Bodor Béla