Mengyán András

Mengyán András az l960-as évek végén indult magyar neoavantgárd mesterek második generációjához tartozik. Munkássága a hetvenes évek első felében csak részben simult bele a konstruktivista ihletésű strukturális-szeriális törekvések áramlatába, szisztematikus kutatással kidolgozott egy olyan formatant, amely számos új lehetőséget kínált a festészet és általában a vizuális művészetek területén. Ennek a formakutatásnak eredményeit elsőként ő maga használta fel egyéni hangú műveiben, melyekben a racionális kompozíciót a tiszta, makulátlan megfestés egy különös, varázsosan irracionális világba fordítja át. Pályájának nagy fordulata az l980-as évek elején következett be, amikor korábbi geometrikus formáinak segítségével teret rendezett be, és e tér három pontjáról vetített film révén, a térben egymást keresztező képek, fények árnyékok megváltoztatták az adott teret, a végtelen felé tágítva annak illúzióját. E nagyszabású installációját Magyarországon először 1984-ben, a székesfehérvári Csók István Képtárban mutatta be, majd a következő évben - új tér-lehetőségekkel bővítve - a budapesti Műcsarnokban. Ma egyre világosabban látjuk, hogy Mengyán András az installációjában felvetett kérdésekkel és különösen a computer és a filmkép képzőművészeti alkalmazásával megelőzte a kilencvenes években felnövő fiatal generációt, amely azután nyelvként kezdte használni az új médiumok kínálta lehetőségeket. Bár a művész maga ezeket a lehetőségeket a későbbiekben csak közvetve, mintegy áttételesen használta ki munkáiban, egész további művészi útja a korábbi formakutatások és az újonnan felfedezett téri viszonylatok következetes alkalmazásán alapul. A könyv gerincét Kovalovszky Márta tanulmánya alkotja, amely az 1984-es nagy installációt helyezi a középpontba, felrajzolja a művész hozzávezető útját és az utána következő pálya ívét, rámutatva azokra a mások által akkor még nem használt technikai-művészeti eszközökre, amelyekkel Mengyán András jócskán megelőzte korát. Ehhez csatlakozva a művész röviden összefoglalja formatanát, amely egész művészetének meghatározó fundamentuma, és amelyet a kilencvenes években a bergeni képzőművészeti főiskolán is tanított. A két tanulmányt a művész életrajzi adatai, egyéni és csoportos kiállításainak listája, valamint a művészetére vonatkozó bibliográfia egészíti ki. A könyv bőséges és színvonalas reprodukciós anyaga áttekintést ad a pályáról, amelynek középpontjában - a pályát bemutató tanulmánynak megfelelően - a Székesfehérváron, majd Budapesten bemutatott és kibővített installáció áll. A művész az 1995-ös reprezentatív műcsarnoki kiállítás óta új eredményekkel mutatkozott be 2003-ban a Kiscelli Múzeumban, 2007-ben Egerben, a Templom Galériában és Budapesten, a Kévés Galériában.. Legújabban Siófokon, a Kálmán Imre Múzeumban és a Paksi Képtárban láthatók művei.