El Greco \(Taschen)

El Greco volt korának talán a legismertebb "idegen földről" származó művésze, mégis lényegesen kevesebbet tudunk róla, mint a reneszánsz utáni korszak számos kevésbé jelentős itáliai alkotójáról. Ez legfőképpen három oknak tulajdonítható: elsősorban annak a hosszú művészi "zarándokútnak", amelyet a mediterrán régióban bejárt, mielőtt 1577-ben új otthonra lelt a spanyolországi Toledóban. Másodsorban a spanyol művészeti irodalom Itáliához viszonyított késői megjelenésének. A legjelentősebb spanyol szerzők csak a 17 században kezdtek publikálni. Harmadsorban és utoljára pedig annak, hogy Goya előtt nem létezett spanyol metszőiskola, amely nyomatok formájában reprodukálhatta volna El Greco munkáit. Ebben az összefüggésben jellemző, hogy a görög festőt és szobrászt még ma is olyan ragadványnevén ismerjük - El Greco, "a görög" -, jóllelehet Itáliában mindössze tíz évet töltött, Spanyolországban viszont majdnem negyvenet \\\(spanyolul "El Griego" volna a megnevezése). Ő maga élete végéig görög betűkkel leírt saját nevével, mint Domenikosz Theotokopoulosz szignálta a műveit, így hangsúlyozva származását. Spanyolországban a "Dominico Greco" nevet használta....... El Greco margóra rótt jegyzetei természetesen nem hasonlíthatóak kiérlelt könyvhöz, mert a művészettel kapcsolatos gondolatait a sorok között olvasva, szétszórt részletekből kell összerakni. Nyilvánvalóan nem nagyon rokonszenvezett a matematikai és elméleti megközelítéssel, ami az arányok gondos tanulmányozását kívánja meg, és elutasította a monumentális klasszicizmust, amelynek Michelangelo után számos követője akadt Spanyolországban és másutt is. Bizonyára részint ezért ítéltetett eleve balsikerre az Escorialban. Másfelől a természet megfigyelése fontos alapját képezte El Greco művészetének. Raffaellót azért bírálta, mert túlzott mértékben kölcsönöz klasszikus mintaképektől, Michelangelót pedig azért, mert differenciálatlanul használja a színt. Tizianót viszont, akit színei tettek a természet utolérhetetlen utánzójává, kora legjelentősebb művészének tartotta. "Így azután szólhatunk a színek varázslatáról is Tizianónál, aki a természet és más dolgok utánzásának képességével a legnagyobb zsenialitásról tett bizonyságot." Végül figyelmet érdemel az is, hogy El Greco kereken visszautasította Vasari fejlődéselvű művészet-modelljét. Nem értett egyet Vasarival, aki durvának írta le a bizánci művészetet, amelyből ő maga is elindult, és amelyet többre értékelt Giottónál, akit a firenzei szerző a reneszánsz és ezzel együtt a modern művészet kezdetével azonosított. "Ha Vasari tudná, hogy milyen is valójában az általa említett görög modor - írta El Greco -, akkor másképpen ítélné meg, mert az a véleményem, hogy ha összehasonlítjuk a kettőt, akkor Giotto stílusa egyszerűnek