Kő Zsongor

Mindenképen azt akartam, hogy ezt a mesét mind a kővágószőlősiek, mind pedig a cserkútiak a magukénak érezzék. Talán nem gond a szőlősieknek, hogy egy szeletet átengedtek Cserkútnak. A nevükben is megköszönöm ezt a gesztust. Valahogy így éreztem kereknek a dolgot. A hegyről letekintve mindkét település kőhajításnyira fekszik. S a két falu bármelyikéről nézünk fel, ott állnak a kövek bölcsen, mintha csak azt mondanák: jut belőlünk mindenkinek!

A Jakab-hegynek két erős mondája is van. Természetesen felhasználtam mindkettőt, s talán megbocsáttatik, hogy éltem a művészi szabadság jogával.

Mikor Kővágószőlősön először előálltam a Jakab-hegy mesekönyvének ötletével, az volt a kérés, az archaikus legendákat hagyjam meg eredeti formájukban. Nem sikerült az óhajt teljesíteni. Zsongorkő legendájában Zsongor és Csilla a mélybe vetik magukat menekülés közben. Én ezzel szemben viszont úgy gondolom, egy népmesei alapú történet végén NEM hallhatnak meg a főhősök. A másik probléma a Babás-szerköveknél adódott, ahol az eredeti történetben a veszekedő násznép válik kővé. A kővé válással nincs is semmi probléma, de szerintem ilyen kis veszekedésért senki nem válik kővé, ahhoz nagyobb „vétek” szükségeltetik.

A Kő Zsongor grafikáit Borbás Zoli rajzolta, a fotó illusztrációkat a cserkúti Kátai Laci bácsi mellett még öt fotós készítette.

Ültem a sziklán, bámultam a messzeséget, s lógattam lábam a feneketlen mélységbe. Néztem a hegy alatt megbúvó két települést. Hagytam, hogy átitasson a repülés szédítő-bénító érzése. Belélegeztem a fenyves gyantaillatát, gusztáltam a medvehagyma kesernyés ízét, oltottam szomjam a források nyugtató cseppjeivel. Meghúztam magam a barlang réseiben. Merengve sétáltam a fennsíkon, miközben elmondtam egy imát az egykori klastrom falai között. S mindeközben a történet úgy bugyogott fel belőlem, ha akartam, akkor se tudtam volna neki gátat szabni…

Isten áldja a bátrakat!