A Felvidék krónikása

Popély Gyula történészi világképét nagymértékben meghatározza a Benes-dekrétumokkal fémjelzett kisebbségi sors. Mint ismeretes, a rendszerváltás időszakában a kétnyelvű bizonyítványokért folytatott küzdelmek főszereplőjeként kényszerpályára szorították.

A Károli Gáspár Református Egyetemen tudott újat kezdeni, ahol a professzori talár mellett egy ideig a rektor-helyettesi láncot is viselte. Ugyanakkor szülőföldjén segítette a Selye János Egyetem akkreditációját. Ekkoriban születtek fajsúlyos Felvidék-monográfiai. Ám minthogy a rá jellemző következetes szókimondással jogsértőnek mutatta ki az addig szinte megfellebbezhetetlenül demokratikusnak tartott Csehszlovákia kisebbségpolitikáját, ezzel a szocialista korszak igazodó, a nemzeti sorskérdésekkel és érdekekkel szemben szinte immunis történészi magatartásra is rávilágított. A politikai túlpartról érkező bírálatokat jórészt ez az erkölcsi szembesítés váltotta ki. A kisebbségi történész azonban kénytelen a sine ira et studio elvét megfogalmazó Tacitusnak egy másik tételéhez is tartania magát: Azokat gyűlölik, akiknek ártottak. Azaz önvédelmi és nem sérelmi aspektusból tovább írni a felvidéki magyarság XX. századi történetét.

Ez előtt az életre szóló, megkerülhetetlen vállalkozás előtt tisztelegnek a kötet szerzői a szakmai palettának szinte minden árnyalatát reprezentálva. Ami azt példázza, hogy megalapozott érvek bázisán a múlt birtoklásáért zajló küzdelemben is van mód hiteles és méltányos múlt-értelmezések kiérlelésére. Akár világnézeti és etnikai határoktól függetlenül.