Lovakrul (reprint)

"Végtére bővelkedünk e lovakkal a' mi mindennapi más szükségeinkre 's más gyönyörűségeinkre? Erre felelni nékem legsajnosabban esik, megvallom - mert tudom, mennyi temérdek pénz megyen ki Hazánkbul ezen czélokra nevelt lovakért, midőn hiszem és tapasztalom, hogy ollyanokat igen könnyen, és jutalmasan mi is tudnánk nevelgetni." Gróf Széchenyi István 1828-ban megjelent A lovakrúl című könyve kétségkívül új korszakot nyitott a magyar lovas kultúra történetében. A kor, amiben élt, a polgárosodás hajnala volt. Igaz, nálunk még grófnak, nemes embernek szinte szégyen volt gazdagodással törődni.
"Több esztendeje nekem magamnak egy becsületes Uri ember, látván minő nagy pontossággal számolom a kiadásokat és bévételeket a’ Ménes dolgában, azt mondá: ‘ ‘s hát ugyan a’ Gróf nem szégyenlene a’ lótenyésztés által nyerekedni akarni?’"

Széchenyi azonban értette a kor szavát és jól látta, hogy az ország jövőjét csak a gyarapodó gazdaság biztosíthatja. Azt kereste tehát, hogy a lótartást, lótenyésztést hogyan lehetne az ország gyarapodására művelni.
Angliai tapasztalataira támaszkodva arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy a lónak jó ára legyen, ahhoz jó ló szükségeltetik. S hogy melyik a jó ló, ahhoz megbízható mércére van szükség, és ez a lóverseny lehet. "Én a’ futtatásnál nem tudok jobb és igazságosabb módot, sok ló közül a’ legjobbikat kiesmerni." Könyvében tökéletes közgazdasági levezetésben mutatja meg, hogyan teszi a versenyzés gazdaságossá a lótenyésztést. Kezdeményezése nem is maradt hatástalan. Csakhamar elterjedt a "lófuttatás" Magyarországon, persze angliai minta szerint, s ennek megfelelően angol lovakkal. A lóversenyzés Széchenyi halála után, a 19. század vége felé érte el fénykorát. Kincsem rekordját – ötvennégy verseny, ötvennégy győzelem – a mai napig sem sikerült senkinek megdöntenie.