és a világot elönté a szmötyi

„De ​hát végül is nem mindegy?” – ez Jaksity György első regényének utolsó mondata. Zárhatta volna könyvét így is: TÖKMINDEGY – hisze erről szól ez az egész históriamentes história, mely nem is igazi történet: sokkal inkább hol mulatságos, hol vérfagyasztó és vérforraló sztorik mozaikus sorozata – sok-sok kegyetlenül frivol (látszólag!) cinikus, kiábrándult, tehát mindent és mindennek az ellenkezőjét megkérdőjelező, laszfémikus „bölcseleti” példázat. Igen, jól tetszett érteni: szentségtörés.

Mert Szókratész bolyong itt, ezeken a lapokon; különféle korokban, testekben, személyiségekben, azaz az ő különféle úgynevezett reinkarnációiban. Az ő szerepein szórakozhatunk – önfeledten vigyorogva, miközben ő, korokon, történelmi-politikai helyzeteken áttrappolva, és – valljuk be – olykor merev részegen átimbolyogva, lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy kifejtse egy „földönfutó” filozófus, de reinkarnációiban természetesen csak (?) egy gondolkodó, meditáló, moralizáló ember kérdéseit, kétségeit. Ennek már ő, azaz az író, egy sajátságos, pimaszul ifjonti szertelenséggel és egy „csakazértis visszapofázom” attitűddel ellentmondani, s így feleselni a klasszikus európai filozófia, s egyben az „etikai racionalizmus” atyjának szentenciáival. Miközben nem állít kevesebbet, minthogy a dialógus, a szó legtágabb értelmében – tehát az emberlétet az állatitól megkülönböztető és egyben meghatározó többlet – valahogy mindig koroktól, személyiségektől, társadalmi rendszerektől függetlenül, s így napjainkban is: gellert kap.

Az empirikus (ha tetszik: mindennapi) és az irodalmi alapművek tanulsága alapján is egyaránt kimondhatóan: a dialógus működésképtelen.

Pedig talán valamennyien, Szókratésszel együtt: a jót keressük. De – úgy tűnik – mindhiába…

Nem megy.

Pedig – nagyon akarjuk!

Vagy talán mégsem eléggé?

Az elsőkötetes Jaksity György regénye – felszíni olvasatban – talán riasztóan cinikus műnek tűnhet. De aki megszólal (tehát nemcsak az, aki ordít, kiabál, S. O. S.-jeleket küldöz), annak van még maradék hite, egy csöppnyi legalább…

Talán csak annyi, ami elégséges ahhoz, hogy egyértelműen tagadja, hogy nincs olyan „erőhatalom… mely egy emberrel ember voltát megetetné”.

Mert ha van, ha mégis volna, akkor tényleg: TÖKMINDEGY.

Akkor "a világot – tényleg – elönté a szmötyi…