Napraforgó

Mirtill egy nagy nevelési intézmény igazgatója, nem tudott, nem akart változni, belesüppedt a 90-es évek magyar alapélményébe, a kiábrándulásba, a mérhetetlen arroganciával kialakuló, sokszor értelem nélküli, hatalmi pozíciókkal ránk szakadó értékválságba. Az igazság relatív, de soha nem mondhatunk le a felvállalásáról, kimondásáról. Már évek óta nem teszünk fel kérdéseket sem, nemhogy a választ keresnénk. Az emberek egy része a bajban sem tud gondolkodni, mert képtelen. A tudatlanság pedig gyűlöletet szül, nem tud változni, összefogni, amit a vírushelyzet is alátámaszt. Közös felelősséget kell keresni, hogy miért nem érzékenyítjük a gyermekeket? Lelki nevelésre nincs idő. Kevés az ének, a báb, a színjátszás, csoportos, szabad együttlét, kötetlen beszélgetés, mert arra nincs idő, az nem fontos, ami a legfontosabb lenne, hogy empátiával rendelkező embereket neveljünk. Jó lenne tudni, hogy mit akarunk? Mi a lényeges? Kiesett a legfontosabb kötőelem a lélek. Pedig, ha igaz, az ember ettől lenne ember. Makacsul, töretlenül bízik abban, hogy az emberség mindig utat tör magának!