Fohászok virradatért

A közösségéért aggódó magányos fohászíró Mihályi Molnár László a századforduló szlovákiai magyarságának egyféle napszámosa, szellemi életének amolyan mindenese, kultúrájának tevékeny mecénása. Hisz volt hivatásos népművelő és önkéntes kultúraszervező, tanár és parlamenti képviselő; szervezett művelődési táborokat és honismereti kerékpártúrákat; vezetett irodalmi színpadot és klubot; gyűjtötte és ápolta a népi hagyományokat; írt tanulmányt és esszét, művelte a napi publicisztikát, stb. Költőként a hetvenes évek elején kezdte szárnypróbálgatását. Irodalmunk magányos indulóinak egyike volt ő is, de a folytatást illetően is magára maradt. Szerepelt az 1980-as Megközelítés antológiában, olyan pályakezdő költőkkel mutatkozott be, mint Karsay Katalin, Somos Péter és Soóky László. Antológiabeli társai közül mára sokan szinte teljesen elhallgattak, ő viszont azóta is rendszeresen publikált a hazai, a kárpátaljai és a magyarországi lapokban. Kötete azonban valahogy mégsem látott napvilágot, az olvasóknak a Megközelítés után húsz évig kellett várniuk, hogy kézbe vehessék Mihályi Molnár László első önálló vereseskötetét, amely Dupka György, kárpátaljai költő szerkesztésében a 2000. évben jelent meg az Ungvár-Budapest székhellyel jegyzett Intermix Kiadónál. Jómagam, aki ismerem a költő eddigi munkásságát, s bizonyos értelemben kortársa is vagyok neki, kíván-csian vettem kezembe a késve megszerzett kötetet. Kellemesen meglepett a bemutatkozás, ugyanakkor nyomban felmerült bennem a kérdés: vajon minden rendben van-e ott az irodalomkritikával, s az irodalmi élet önszerveződésével, ahol az olyan erőteljes hangú, kiforrott költőnek, mint Mihályi Molnár László, 48 éves koráig kell várnia első kötetére? Találó a verseskötet címe: Fohászok virradatért. Értelmező szótárunk szerint a fohász bensőséges érzelmekből fakadt ima, fájdalmas sóhaj, a fohászkodás pedig röpke könyörgés és imádkozás, vagy valamely nyomasztó érzés ösztönös, hangos kitörése. Mihályi Molnár László 99 verse a sorsunkért aggódó pásztor imája, lelkiismeretének kinyilatkoztatása. Népünk sámánjának egyféle helyzetjelentése, aki konstatálja dolgainkat, előrejelzi a várható jelenségeket, gyógyírt rak bajainkra. A költő közösségének minden rezdülésére odafigyel, lelke szeizmográfként érzékeli a kóros tüneteket. Leleplezi a veszélyes szerepcseréket (“falkába verődnek a kutyák / és házat őriznek a farkasok” – 24. l.), találó kor- és kórképet fest (“a lélek e korban / tövises bokorban / alussza álmát / s körbe pisszegik / a gyávák” – 63. l.; “ki meglapul / úgy hiszi / halhatatlan.../ hát boruljon” – 64. l.; “s kiűzetve városainkból kifosztva / kopaszra nyírva szavainkért / amikor még szóltunk” vagy “jöttek az újrakeresztelők” – 102. l.), felelősségre von (“miféle népe a világnak / mely minket bitorol / miféle rend mely megaláz / ahol születtél az élet csupa gyász” – 81-82. l.), és szomorúan mond ki keserű tényeket: “háza volt fából – leégett / kertjében rontás tenyészett / nyája volt jámbor szétszaladt / fiából otthon nem maradt”). A költőnek a kiállást és emberi tartást illetően olyan példaképei vannak, mint József Attila, Ady Endre, Illyés Gyula, Szilágyi Domokos, Fábry Zoltán. Az ő munkásságuk hatása is érezhető Mihályi Molnár versein, s nekik is köszönheti a költemények erőteljes képi megformáltságát, a verstechnikák (időmérték, rím, alliteráció) találó alkalmazását. Mihályi Molnár László verseiben meghatározó élményként lép elő a szülőföld és a család, az annyira szeretett gömöri és ungi táj. Gyakori kellékei a gazdag képiséggé formálódó fák és gyökerek (“visszatérünk álmodni a fákhoz” – 32. l.), “gyászba öltöznek a fák” – 69. l.; – 40. l.). Sok verse egy-egy ellentétezésből (áradás-szomjazás, élet-halál, múlt-jövendő) bontakozik ki, vagy ezek az ellentétek szülnek szép költői képeket (“telet harangoz a nyár” – 8. l.). Mihályi Molnár Lászlónál a múlttól való kényszerű távolodásból is jövendő épül, s “a megrabolt hit” sem teszi az embert hitetlenné. Költeményei sokszor a lélek és a test harmóniáját sugallják. A lélek olyan kulcsszó, amelyből köveket oldó dal fakad, amelyből melegséget rakhatunk, s amely a gondolat társa. Mihályi Molnár László önmagát és valamennyiünket vállalva próbál a világba tárulkozni. Mert igenis van olyan lét, melyet nem tagadhatunk meg, s csak bizakodhatunk abban, hogy ez kitárulkozás egyre jobban sikerül majd. S akkor önnön képünkön a világ lesz a “ráma”. Ezért is várjuk mielőbb a költő újabb kötetét.