A gyermekkor tenyerén - versszociográfia

Lajtos Nóra versgyűjteménye egyszerre tényszerű, s a költészet erejével ható alkotás. A szerző egy olyan írói formát dolgozott ki gyermekkora bemutatásához, amely egyszerre próza és vers is. Az alcím – versszociográfia – szerint szoció-lenyomat, amely teljes egészében lefedi a költő szándékának lényegét. Vagyis a maga valóságában bemutatni a szülőföldjén zajló falvakat feldúló változásokat, a későbbi hetvenes évekbeli konszolidáltabb időket, benne a nagyapák-nagyanyák életét, akik még lábukban fájlalták a második világháború okozta sebeket, majd a tanyai kitelepítéseket, ahonnan hurcolkodni kellett, örökre elbúcsúzni a szinte társakként kezelt jószágoktól, el a háztól, az ajtófélfától is, amelyet az egyik versben szereplő dédi sírva ölelt magához, mintha az unokáját ölelte volna, hisz már sose látja többet.

S feltűnik az édesapa képe, aki eljáró munkása a településnek, s ki tudja még hány odavalósinak. A gyerekek az anyákra, nagyszülőkre maradnak, akárcsak a cseperedő kis Lajtos Nóra is. A kötet verseinek nem véletlenül főszereplője a nagyapa, hisz öregségére otthon maradottként ő jön-megy a lovas kocsijával, fuvaroz vele szenet, tele zsákokat, mikor mit. A kicsi lány tőle látja a kétkezi ember mindennapi életét, szorgalmát, tőle tudja – példáján keresztül –, mi a becsület, hogyan kell élni az embernek, mert másképpen nem érdemes.

Lélekemelő verseken keresztül kapjuk ezt a látképet, ahogy aztán a rendszerváltozás környékén, a település főterén megjelenik a bódé, kicsi áruda, tele mindenféle eladásra kínált holmikkal. A változó világ itt lép a mába. Mindez érzékletesen megjelenítve, olvasmányosan és képekben is színesen: nádudvari fotósok művészfotóikkal gazdagítva a kötetet.

Serfőző Simon