Kikelet

Eljött közénk, mert
kérlelve hívtuk.
Önmaga farkába
harapó gondolataink
tekintete tisztítótüzére
meghunyászkodtak,
szûkölve esedeztek
bocsánatunkért.
Elhibázott tetteink
agyonjavulva hullottak
ölünkbe, mégis
jótevõnk látásához
felnyitott szemeink
vakok maradtak.
Felívelõdõ sorsunkon
vigadva hálánkkal
örökre adósa maradtunk.
Kiszívott vérébõl
áldomást ittunk,
kifacsart testén
megtisztult lelkünk
törtetve gázolt keresztül,
hogy mind ott lehessünk
ravatalánál.

(Forrás: Lajtai Gábor: Kikelet,
AnagrammA Kiadó, Budapest,
1994., 24. old.)