Kiszakadva

“Egyszer csak meglepetten érzékeltem, hogy időnként rímessé, ritmikussá válik a prózám. Aztán váratlanul még izgalmasabbá lett mindez. Fura módon verssorokba kezdtek kéredzkedni a fel-felbukkanó rímek, s néha olyan erőssé vált a gondolatok belső lüktetése, hogy már a rímek se határozták meg feltétlenül előre a sorokat… Valahogy így kezdődött a felismerés: Jé! De hisz ezek versek akarnak lenni!
Miféle verseket ír az, aki nem költő? Verseimben elveszek lassan volt-világomból. Elhanyagolt kertben, a régi korok árnyán lépdelek például, máskor pedig sötét fátyol mögül szemlélem a jelent, a szellő vagy a halál táncát. Hol keringőznek, hol incselkednek a vágyak. Hallom, ahogy idegenek toporognak küszöbömön, vagy ahogy felém üvölt a csönd. Néha kiszakad létem vagy a világ gömbje, több folt is tarkítja, s néha nem bírom cérnával. Szaporodnak a csomók kötelékeimen.
Néha kiszakadok magam is, ha nem sikerül időben elszakadnom… Kavargok, kavarodok, miközben a patakkal mordulok. Hallom a fecsegő felszínt, látom a karmok közt tátogó kopoltyúkat. Érzem a széttéphetetlen hálók feszülését, a hínárok fonódását, az örvényt, az áradatokat, melyekből nehéz kiszakadni. De sokszor csak játék, tréfa, rímpróba a vers, amit verslistás barátaim csaltak elő belőlem.”