Szivar a kapucsengő alatt

Az írónak nem az a dolga, hogy igazságosztó legyen a Földön; még csak a valóság föltárása vagy leleplezése sem lehet a célja. Az író egyetlen lehetősége, hogy ábrázolja azt, amit egyesek valóságnak, mások életnek, megint mások igazságnak vagy hamisságnak neveznek. Az írónak képei vannak, színei, szavai, hangulatai. Az író kacsintó gyilkos: fölhasítja a létezés mellkasát: gyere, nézz bele! Lásd, hogyan fújtat, hogyan dobog! És közben együttérzőn mosolyogva, szép-szelíden tekint nagy szemével. Merthogy saját létezés-mellkasát nyitotta meg. Verrasztó Gábor prózái – így jegyzi írásait, mintha távol akarná tartani magától valamennyi műfaji megjelölést – grafitrajzok. Finomak, ahogyan a rajzoló a ceruzahegy után ujjbegyével elmaszatolja a vonalakat, hogy attól kapjon a képmásféle, különleges hatást; amiről szólni már nem lehet, csak nézni. A pillanat, a kicsinység mozzanatai jelennek meg itt. Nincsenek fölösleges szavak, a szűkszavú ábrázolás mesterszerkezetei sorakoznak. S a látszólagos valóságot egy ötlettel, gondolattal, érzéssel megcsavarintja, hogy eleget tegyen az ábrázolás követelményének: ettől atmoszféra születik. A kezdő mondatok után elolvastam a befejezést, s miután nyugtáztam, hogy a két part a helyén van, kényelmesen, élvezve a szövegfürdőt, lubickoltam át a folyón – egyszerre a vízben, de mégis valamiféle hídon. Ez a híd a természetes szeretet járóútja. Verrasztó Gábor tudja, hogy az esztétika első és legfontosabb követelménye a tisztesség. S ennek áll szolgálatába grafit-gyémántos betűkésével. Elmer István