Világtalan ház - Dedikált - Dedikált
- 198 oldal
- Kötés: kartonált ragasztókötés visszahajló füllel
- jó állapotú antikvár könyv
- Dedikált
- Szállító: Mike és Tsa Antikvárium
Schiff Júlia,
Világtalan ház. Elbeszélések (Arad, 2007)
Sok olyan ember van, aki valamikor a múlt század közepén született Közép-Európában, s akiről elmondható néhai Török Sándor szavaival: „élete(d) kész regény”. Aki ugyanis szenvedő alanya volt a második világháború végnapjainak, utána a kommunista diktatúrának, akár Magyarországon, akár valamelyik szomszédos országban, annak van elég mesélnivalója, még hogyha nincs is olyan sokrétű, változatos élete, mint Schiff Júliának, a Világtalan ház c. elbeszéléskötete szerzőjének.
Ez a „sokrétűség” azzal függ össze, hogy Schiff Júlia bánáti születésű, pontosabban olyan bánáti kisvárosban, Dettán született, aminek eddig még a nevét sem hallottam, de életének első szakasza főként Temesvárhoz köti. A régi bánátiakról pedig azt kell tudnunk, hogy legalább két-, de többnyire háromnyelvűek – a legtöbb családban a németet és a magyart felváltva használták –, de természetesen megtanulták és beszélték az állam nyelvét, a románt is. Júlia esetében, aki román-francia szakot végzett a temesvári egyetemen, hozzájön a negyedik nyelv, a francia is. Ha tehát a mai Európa polgáraira a többnyelvűség jellemző, akkor ő tipikus európai. Ez az előny azonban identitászavarokhoz, illetve paradoxonokhoz is vezethet, hiszen a Romániában született, de főként magyarul író (és már itt jegyezzük meg, magyar szerzőket németre fordító!) Schiff Júlia sohasem élt huzamosabb ideig Magyarországon; Romániából 1981-ben kivándorolt Nyugat-Németországba, itt dolgozott és ment is nyugdíjba. Akkor miért ír mégis magyarul? – kérdezhetné a tájékozatlan olvasó. Gondolom azért, mert ez a nyelv áll a szívéhez legközelebb.
A Világtalan ház elbeszéléseit (bár ezek egyrészét rövidségük miatt én inkább „karcolatnak” nevezném) szerzőjük négy részre osztja, s ez nem látszik véletlennek, ugyanis négy életszakaszt jelez. Az ötödik, a korai gyermekkor, bizonyos értelemben átszövi az egész könyvet emlékek, viszonyítások formájában. Az itt leírt életszakaszok közül az első talán a legnyomasztóbb – ebből megtudjuk, hogy az ötvenes években nem csak Magyarországon telepített ki „osztályidegennek” nyilvánított embereket a kommunista államhatalom, hanem ugyanez történt Romániában is, ahol például a Bánátból számos német anyanyelvű családot telepítettek át a Baragan-ba.