Hajós a kikötőben

Abban a régmúltban, amelynek lakója vagyok, az isteneket ajándékosztónak hívták. És így hívták az uralkodókat is – noha az uralkodók egyáltalán nem számítottak. Hiszen mindenki nemes volt, a szó eredeti értelmében, egy nemből származtak, a nemtelen embert száműzték, vagy megölték (egyremegy), és a maga során bárkiből uralkodó lehetett, ahogyan bármi más is, amihez csak úri kedve tartotta.
És valóban, az emberi létezés: különösen a hajós- és harcosnépek létezése, (de hiszen a kettő egyremegy) alapfeltétele az ajándékozás. A világ egyesek szerint akkor romlott meg, amikor az ajándék helyét a kereskedelem foglalta el. Jómagam hajlamos vagyok igazat adni ennek a hitnek. Jó szót ajándékozni a legkönnyebb és legnagyobb segítség. Pénzt, javakat ajándékozni nehezebb, de jót tesz az emberi léleknek. Olyasvalamit ajándékozni, ami szívünknek kedves, a legeslegnehezebb, és a legnagyobb elégtételt adja – az ajándékozónak. Mert minden ajándék kölcsönös, és egyáltalán nem biztos, annak kell hálásnak lennie, aki kap. És akkor még egyáltalán nem beszéltem az érzelmekről, a szerelemről, a büszkeségről, a hűségről… ezek mind ajándékozhatók. Ezekről azonban, éppen ajándék-jellegüknél fogva nem beszélhetünk. Végső soron ez a könyv is ajándék az olvasónak. És nekem is. Minek beszélni róla? Ama otthonos világban, napkelettől napnyugatig, az emberek ajándékokat adtak egymásnak. Ajándék kísérte a születést, a családalapítást, és ajándékokkal szállt sírba minden ember. Ajándékokkal volt teljes a hétköznapi élet, a köszöntés, az elválás, még a háborúskodás is. Csaták előtt az uralkodók megajándékozták egymást, és végső soron minden harcos a legnagyobb ajándékot: életét vitte a csatatérre. Ezért hívták őket ajándékosztóknak. Őket és az isteneket. Persze, az istenek sem sokat számítottak. Mindössze a sors ajándékai voltak a halandók számára.