Jean Christophe IX - Az égő csipkebokor

ELŐSZÓ
Részlet a könyvből:

Elcsöndesedett szív. Elült viharok. Mozdulatlan levegő.
Christophe nyugodt volt már, béke lakott benne. Némi büszkeséget érzett, hogy idejutott. Titokban pedig szomorkodott miatta. Csodálkozott a csenden. Szenvedélyei elaludtak ; őszintén hitte, hogy soha többé nem fognak felébredni.
Nagy, kissé brutális ereje ellankadt a tétlen céltalanságban. A mélységben titkos üresség, egy elrejtett: »minek ?«... talán a boldogság érzése, amit nem bírt megragadni. Nem kellett már eléggé küzdenie sem maga, sem mások ellen. Néni okozott neki többé elég fáradságot a munka sem. Útja egy részének végére ért; korábbi erőfeszítéseinek gyümölcseit élte. Könnyen merített a magában megnyitott zenei forrásból és míg a természetesen messze elmaradt közönség felfedezte és csodálta meghaladott műveit, ő maga kezdte megtagadni, anélkül hogy tudná, előbbre fog-e haladni még. Egyhangú boldogságot élvezett a teremtésben. Életének ebben az idejében nem volt más számára a művészet, mint valami szép hangszer, amin virtuóz módjára játszik. Szégyenkezőn érezte, hogy dilettánssá sülyed.