Kolozsvári deportáltak az Uralban - Dedikált

Elöljáró beszéd: Mindaz, amit itt papírra vetek, az irodalom perifériájához tartozik. Nem tartom magam írónak, noha az őszinteség kedvéért be kell vallanom, sokáig éreztem magamban mocorogni efféle hajlandóságot. Ez azonban, azt hiszem, magától értődő, ha az ember sokat olvas, gyakorta írók, költők társaságában forgolódik, és ráadásul, amivel talán kezdenem kellett volna, tanári, filológusi mestersége révén irodalommal foglalkozik, akár tudományos, akár népszerűsítő szinten. Különösen a költészet ragályos: bizonyos életkorban mindenki úgy érzi, hogy a benne feszülő érzéseket másként nem lehet levezetni, mint verses formában. Minden kisvárosban tucatjával rejtőznek meg nem értett lírai költők, akik (a jobbik esetben) valamelyik folyóirat versrovatának vezetőjétől idejében felvilágosítást kaptak arra nézve, hogy a papírt egyébre használják. Ilyen esetben az álpoéta vagy végleg leteszi a lantot, vagy pedig - amiben nincs semmi kivetendő - a maga, esetleg szűkebb környezete örömére pattan fel néhanapján a Pegazusra. A rosszabbik eset az, amikor a kijózanító kritikusi vélemény lepereg a poétáról, s a kortársaktól alábecsült zseniként jár-kél a világban, kézlegyintéssel intézve el a folyóiratokban versekkel szereplő vagy éppen kötettel jelentkező múzsafiakat, akiknek - mi tagadás! - olykor szintén akadnak félresikerült alkotásaik.