Angol park

Ki gyújtotta fel a párizsi Angol Parkot (ha egyáltalán, felgyújtotta valaki)? Talán maga az igazgató? Vagy egy öreg viaszfigura-faragó, hogy zavartalanul őrizhesse kis kápolnáját? Vagy egy állatidomár, hogy a Park helyére Állatkertet építtethessen?
Rejtélyes kérdéseket vet fel Raymond Queneau első magyarul megjelenő regénye. Mint minden Queneau-regény, ez is több síkú: egyszerre poétikus nagyvárosi életkép és izgalmas kalandregény is, amelyben nemcsak a tettes ismertlen, de még az sem bizonyos, hogy elkövették-e a bűntettet. Claude Bernard, a nagy francia fiziológus mondotta egykor: „A nem-tudás bizonyos örömet szerez, mert így jobban nekilendülhet a képzeletünk” – s ebben a regényben valóban az a helyzet, hogy nemcsak az író, de az olvasó képzelete is szabadon szárnyal.
Az érzékletes realizmus és a nagyvárosi költőiség harmonikusan elegyedik a regényben, amelyet sok-sok szóficam, nyelvi ötlet, stílusbravúr tesz formailag is élvezetessé, s amelynek főhősében, a kissé lunátikus Pierrot-ban a magyar olvasó is kedves és feledhetetlen figurára lel.