Gyerekszínházak Magyarországon (tanulmányok, elemzések, beszélgetések az elmúlt 15 évről)

Eltelt pár év e fontos kötet megjelenése óta, a pedagógus közvélemény nem figyelt fel rá. Holott a színházi nevelés mára sokszor hatékonyabb az iskolánál. Szerényebben fogalmazva: nélküle nem megy.
A reprezentatív tanulmánykötetben a gyermekszínházi szakma jelesei jutottak szóhoz. Írásaikra ezúton hívom fel a figyelmet.
Alapkérdések (Novák János, Meczner János, Nánay István tollából)
Mi is az a gyerekszínház? Többféle bizonytalanság akad a műfaj elnevezésével kapcsolatban, mely értelmezési gondokra vezethető vissza: 1. gyerekszínjátszás, 2. diákszínjátszás. Ez mind helytelen. „A gyerekszínház az, ahol felnőttek szólnak a színház eszközeivel a gyerekekhez.” Élő színház, bábszínház, tánc – és mozgásszínház, s ezek mindenféle kevert változatai. Kapunk egy átfogó képet arról, hogy hol tart a magyar gyerekszínház: annak ellenére, hogy színházak szűnnek meg, sok vidéki városban életre kelnek a kisebb bábszínházak, társulatok. Mégis azt lehet mondani, hogy az állam, a szakmával karöltve, nem becsüli meg eléggé a gyerekszínházak jelentőségét. Átalakulóban van az előadás metodikája is. 1. Már nem 6-800 gyereket akarnak egyszerre szórakoztatni, hanem kamaraszínházakban, interaktív előadásokat alkotnak a rendezők, melyeken a klasszikus meséket ismerik meg főként a gyerekek (szülők, pedagógusok nem elég nyitottak a modern történetekre). 2. A gyerekszínházi tér nagyságát az előadáshoz mérten választják meg. Ez nehéz feladat, hogy kellőképpen megmaradjon a művész és közönség közötti interakció („veszélyes tömeg: amikor a gyerekek sokaságának természetes reagálása már lehetetlenné teszi az igazi kommunikációt színpad és nézőtér között”). 3. Ugyanakkor legalább ilyen fontossá válik a korosztályi igények figyelembe vétele is, hisz ettől függ egy előadás intenzitása.
Felvetődik az a fontos kérdés is, hogy milyen kvalitású színészek játsszák a történeteket. Mivel hagyományról nem beszélhetünk a gyerekelőadások tekintetében, ez a nemes feladat általában feladatot nem kapó színészekből „összetákolt” pillanatnyi csapatnak jut (Meczner J.), akik sem pedagógiailag, sem pszichológiailag nincsenek erre kiképezve. Fontosnak érzem kiemelni azonban, hogy a két szerző (M. J. és N. J.) nem azonosan gondolkodik az ügyről. Az optimistább, kicsit talán körültekintőbb Novák azt mondja, hogy nem lehet ennyire sarkítani – a „félig üres, félig tele pohár” hasonlattal fejezi ki az átmeneti helyzetet, amely azt mutatja meg, hogy az adott felnőttek milyennek látják a gyerekeket, s mit tartanak fontosnak számukra (igényesség kontra „csak gyerek”). De nem felejthetjük ki a gazdaságot sem az okok felsorolásából, amely a pedagógusok, szülők döntéseit igencsak befolyásolja: magánszínház, alternatív csoportok értékes előadása vs. piacon alájuk ígérő igénytelen műsor.
Leendő tanári/szülői szemmel olvasva, figyelemreméltó információkkal gazdagodtam. Kiemeli, miért jó a gyerekeknek játszani: megemlíti a tévé előtt hagyott gyerekeket, akiket erős hatások érnek, s nem is ez a konkrét probléma, mert a színház is hatásokkal dolgozik. Az igazi baj a feldolgozás hiánya. A gyerekszínházban közösségi élményt élnek át a gyerekek. Hol bekiabálva, izgatottan, hol megijedve reagálnak a látottakra, hallottakra, de a lényeg, hogy nincsenek magukra hagyva érzéseikkel. A másik fontos gondolat, hogy hogyan kell játszani a gyerekeknek (szervezőként érdemes elmenni a társulat egy előadására a „megrendelést” megelőzően, figyelni a jelenlévő gyerekek reakcióit). Azt mondja erről Nánay István, hogy nem „úgy”, ahogy a felnőtteknek – szemben a régi színházi közhellyel. Ugyanis a gyerekeknek nagyobb dózisban van szükségük a mimikára, mozgásra, testbeszédre, mint az individualizálódott felnőtteknek, mert ezek sokkal érthetőbb eszközök számukra, mint a kifejezés verbális formái.
Fesztiválok, tendenciák (Sándor L. István, Nánay István, Szűcs K. Ágnes, Perényi Balázs, Horváth Péter írásai)
Fejezetünk a Marczibányi Téri Művelődési Központban tartott Gyermekszínházi Szemléken (2001., 2003., 2005.) és a kaposvári Gyermekszínházi Biennálékon (2002., 2004., 2006.) szerzett tapasztalatokról ír, amelyekből korántsem kapunk fényes képet a gyermekszínházak állapotáról, hasonlóan előző fejezetünkhöz. Tobzódó kritikákat olvashatunk a társulatok, színházak éppen „megfelelt” előadásairól, úgymint: pénz hiányából eredő igénytelenségről; unalmas, agyongyötört repertoárról; nem elég alaposan kidolgozott, túl kusza történetekről stb.. Azonban a díjazott előadások értékelésében a kapott dicséretek reményként szolgálnak, s irányadóként mutatnak előre: a közönség és az előadók között zajló kreatív előadás; a fantázia működésének teret hagyó darabok; bábszínházak esetében a báb/élőember használatának kimért aránya/használata. Kiemeli az 1-2 fős nem hivatásos bábszínházak megjelenését, illetve a független társulatok szabadságát, amelyeknek nagy előnye, hogy olcsóbbak, rugalmasabbak, könnyebben mozognak, mint nagytestvéreik, így kisebb településekre is („mozgószínház”) eljuthatnak.
Fontosnak tartom kiemelni ebből a fejezetből a pedagógiai tartalmú, nevelői célzatú előadások felbukkanását a gyerekszínházi piacon. Ezek az előadások a gyerekek világlátását és problémaérzékenységét állították a középpontba. Indirekt módon nevelik őket a toleranciára (R.S.9. Stúdiószínház: Legszebb cigánymesék), a mozgássérült emberek életének nehézségeire (Figurina Bábszínház: Hendikep), a halálra (Örkény Színház: Sötétben látó tündér – 4-6 éves gyerekeknek!), és nem szabad kifelejteni a felsorolásból a 3 órás drámapedagógiai foglalkozásokat sem, melyek a kissé elhanyagolt középiskolásokat célozzák meg.
Alkotók, műhelyek, előadások (Szűcs Mónika, Novák János, Mátyás Edina, Pap Gábor jegyzetei, interjúk)
A Babarczy Lászlóval1 készített interjúból megtudjuk, hogy a kaposváriak példaértékűek a színészeik „kihasználásában” – ugyanúgy játszanak a társulat vezetőszínészei is a gyerekelőadásokban, ahogy a felnőttekében. Majd Fodor Tamás2 mesél a közös élmény fontosságáról, s arról, hogy a gyerekdarabok édeskés máza eltakarja mindazt, amivel a gyereknek igenis szembesülnie kellene. Azt gondolom, hogy valóban a gyermek is tele van konfliktusokkal, belső harcokkal (nemcsak a felnőtteknek van világa). Ha elfedjük szivárvánnyal e gondokat, s meghagyjuk őket a gyermekkor boldogságában, akkor nem tanulják meg időben használni az élethez szükséges harci páncélt. Ezen páncélt viszont meg kell tanulni viselni is: a színház kiváló gyakorlóterep lehetne erre. Például a Kolibri Színház. Megdöbbentő példákat olvashatunk arról, hogy még a felnőttek számára is súlyos témákat, mint válási veszekedések, öngyilkossággal való fenyegetés (Médea gyermekei), egy rákos anya története, aki új mamát keres gyerekeinek (Mama kerestetik), a hajléktalan ember hétköznapi nehézségei (Semmiség), vagy két felelőtlen kamasz játszadozásából kifejlő gyilkosság (Kövek), hogyan visznek színpadra 7-10 éves gyerekeknek, utóbbit kamasznézőknek. A cél gondolkodó közönség létrehozása, ahol a felnőtt/gyermeknéző közötti határ elmosódik, s csak a kollektív élmények, kérdések, feloldozások maradnak mindenkiben.
Új irányok (Takács Gábor, Novák János)
Két új irány: egyik a TIE3 (Theater in Education, jelentése: Színház az oktatásban/nevelésben), amely „művészet és pedagógia, színházi tevékenység és nevelés”. Vagyis olyan színház, ahol a 9-16 éves diákok és tanárok (!) egy 3 órás előadás/folyamat részesei, aktív résztvevői, a dráma (értsd a központi probléma) továbbgondolói. Célja – túl az esztétikai, művészi nevelésen – a problémamegoldás és -kezelés módjainak felfedezése eszközként kihasználva az egyéni látásmódok különbözőségét. Témáit tekintve a kor aktuális társadalmi problémáit veszi alapul, kiélesítve azokat, szélsőséges példákat hozva rá (direkt provokál, hogy az inaktívabb nézőket is állásfoglalásra kényszerítse).
Másik új irányzat a csecsemőszínház, amely 0-3 éves korig fogadja a babákat édesanyjukkal együtt, a mindössze maximum 30 perces performanszokra. Színházi hatásmechanizmussal játszadozik. Számukra is az élményadás a legfontosabb, de itt „tiszta” játékról (nincs szükség manírokra) beszélhetünk, ahol csupán némi cselekvés történik a közeli térben, az életkornak megfelelő tartalommal. Igen hálás és őszinte közönség ez a korosztály, akik mentesek mindenféle „színházi konvenció” követésétől. Reakciójuk azonnali, itt igazi kritikát kapnak a színészek.
Függelék
Azért tartottam fontosnak ezt a „fejezetet” is tárgyalni, mert (leendő) játék és szabadidő-szervezőként igen hasznos lehet az az információmennyiség, amit a függelékben találunk. Első helyen említeném meg a Magyarországon található összes Gyerekszínházi társulat adattárát (név, levélcím, telefon, honlap, email, vezető), majd a kötetben szereplő társulatok előadásainak mutatóját. Végül levezetésként a tanulmánykötetben sokszor emlegetett előadásokon készült fotómellékletet nézegethetjük.
Ha valakinek egy iskolai/óvodai színházszervezést útjába sodor az élet (ahogy nekem megtette), akkor bátran merem ajánlani ezt a könyvet, mert számtalan jó ötlettel/gondolatmenet „fürtöcskékkel” szolgált számomra. Azonban ha csak egy kultúrtörténeti memoárra vágyik az ember, akkor is megéri elolvasni a (gyerek)színházi élet nagyjainak írásait. Feltárul előttünk egy egészen új világ. A gyerekszínházak kialakulásának és előrehaladásának okait tudhatjuk meg szinte „bennfentesként” beavatva a titkokba: a repertoár színesedését, alakulását a mai korhoz illeszkedően, azt, hogy hogyan, és miért kerülnek be a különböző generációk a színház világába. Lépten-nyomon beleütközve abba a felismerésbe, hogy nem más, mint a világban végbemenő (pedagógiai) felkiáltásokra érzékeny emberek reakciói, elképzelései formálják (ezt) a világot (is), ahol a gyermeki lélek áll a középpontban. Összességében tehát ajánlom szíves örömest: nagyon élvezetes, értékes és hasznos olvasmány.