Zene és színház

A„színházilag gondolkodás” húzódik végig valamennyi íráson, s ettől válik ez a könyv fontossá - önmagában is, de a színházi tárgyú irodalomban kiváltképp. Írója ugyanis pontosan tudja, hogy a verbális és a vizuális esztétika tartománya szorosan összefonódik, és azt is pontosan érzékeli, hogy mikor fontosabb a képi megfelelő, ez az önálló minőség, mint maga a nyelvi műalkotás. S azt is képes vizsgálni, véleményezni, hogy ez az új minőség mennyiben lett hasznára, illetve kárára az eredeti opusnak. Valamennyi elemzett témáját a maga történeti mélységében, bonyolult színháztörténeti összefüggéseiben is vizsgálja, s abban a szellemi közegben, amelyben hovatovább teljesen megszűnik huszadik századi színháztörténetünk hosszútávú történéseinek rögzítése, a jelenségek, események, szereplők tudományos értékű feldolgozása, ritkaság az ilyen típusú írói attitűd. Manapság már alig születnek a közelmúlt, a régmúlt rendezőiről, színészi nagyságairól, jelentős színházak működéséről alapos monográfiák, nagyobb lélegzetű történeti áttekintések. (Ritka kivétel a Benkő Gyuláról most megjelent kötet.) Lassan sötét sivataggá válik az egész huszadik századi színháztörténet, szemben a gazdagon feldolgozott XIX. századival. Az elmúlt évtizedekben szórványosan ugyan, de jelentek meg tudományos igénnyel és alapossággal készült kötetek (Magyar Bálinttól a Nemzeti, a Magyar és a Vígszínház története, Mihályi Gábor a Kaposvári Csíky Gergely Színház nagy korszakáról, Koltai Tamás könyve Major Tamásról, és az általa szerkesztett Németh Antal kötet, Molnár Gál Péter Várkonyi Zoltánról, Marton Endréről, Gellért Endréről, Páger Antalról, Honthy Hannáról szóló könyvei, az alternatív színházakról készült történeti áttekintések, Várszegi Tibor jóvoltából, Tarján Tamás Garas Dezsőről, Nánay István Harag Györgyről stb.), de napjainkra szinte teljességgel kiapadni látszik a forrás.