A FAUST-PROBLÉMA (II.RÉSZ) A ROMANTIKUS ÉS A KLASSZIKUS BOSZORKÁNYSZOMBAT

“Ha a Földön az emberiségfejlődés egymásra következő korszakait először csak az atlantiszi korra vonatkozóan jellemezzük, akkor az egyes korszakokra ezt vagy azt a jellemzőt a szellemi kutatásból adhatjuk meg; ezáltal az egyes korszakokról fokozatosan konkrét képzeteket alkothatunk. Ma szeretnénk a negyedik, a görög-latin korról, és az ötödikről, saját korunkról, amely körülbelül az 1413-as évvel kezdődött, a már ismertekhez hozzáfűzni néhány sajátosságot. Elmondhatjuk: minden ilyen korszaknak van egy sajátos feladata – amelynél kérem önöket, ne gondoljanak egy csupán elméleti, tudományos feladatra, olyasmire, aminek csak a megismeréssel van dolga, hanem minden korszaknak olyan értelemben van feladata, hogy azt életteli módon kell megoldania. Magában az életben kell olyan impulzusoknak fellépniük, amelyekkel a korszakban élő embereknek ki kell egyezniük, küzdeniük kell értük, amelyekből nemcsak képzeteik, érzelmeik keletkeznek, hanem ezekből adódik az, amit szeretnek, gyűlölnek, de az is, amit akarati impulzusként befogadnak. Tehát a legtágabb értelemben mondhatjuk, hogy minden ilyen korszaknak egy feladatot kell megoldania. […]"
“Faust és Mefisztó kapcsolata sok mindent tartalmaz az Atlantisz utáni ötödik kor egész problémájából. Ennek a korszaknak bizonyos fokig az a feladata, hogy rászánja magát a gonosz sokféle formájával szükséges harcra. Igen, az emberiségfejlődés impulzusainak ismét keménynek kell lenniük. Olyan impulzusoknak kell létrejönniük, amelyek a gonosszal való harcban keletkeznek, és ezek átélése a negyedik korszakénál sokkal intenzívebb, mivel ez a harc bizonyos értelemben az atlantiszi korszak ismétlődése. […] Az embernek meg kell ismerkednie az illúzióval, a majával, a nagy tévedéssel