Patachich Gábor kalocsai érsek élete és restaurációs tevékenysége

Patachich Gábor érsek három évszázados szünet után, 1733-ban költözött vissza székvárosába, Kalocsára. Rá hárult a török hódoltság utáni újrakezdés, a Kalocsa- Bácsi Érsekség újjászervezésének óriási feladata. Ennek az újrakezdésnek a nehézségeit a későbbi idők pompája feledtette, így aztán nem meglepő, hogy azok ma már egyáltalán nem nevezhetők közismertnek. Az érseket a szükséges intézményrendszer megalapítása-kiépítése (szeminárium, székesegyház, káptalan, plébániák) és sok-sok egyéb teendője közepette mindössze néhány egyházmegyés pap segítette. Precíz munkájának, erőfeszítéseinek sajátkezű emlékeit őrzi levéltárunk, hiszen munkatársak hiányában sokszor maga írta leveleit-jegyzőkönyveit. Az említett feladatok önfeláldozó életmódot kívántak meg tőle, és fel is őrölték erejét; fiatalon, alig 46 évesen hunyt el 1745-ben. Nem sokkal több, mint egy évtizedes kormányzása mégis meghatározóvá vált a? egyházmegye jövője szempontjából, és különös megerősítést kapott unokaöccse, Patachich Ádám személyében, aki 1776-1784 között követte őt a kalocsai érseki székben. Ádám nem tagadta, hogy szeme előtt célként lebegett Gábor nagybátyja kezdeményezéseinek befejezése, az ő erőfeszítéseinek megkoronázása. Mindezt akkor már lényegesen jobb anyagi- és személyi feltételek között tehette. A18. századi újjáépítést tehát Kalocsa esetében egy családból kikerült két érsek, a két Patachich „keretezte", s a kiindulópontot Gábor tevékenysége, hősies helytállása jelentette. Gondviselésszerű, hogy a könyv kiadásával egy időben újul meg az érseki kastély és a székesegyház épülete, melynek alapkövét 1735-ben ő tette le. Teste az érseki kriptában nyugszik, s vária a föltámadást. Amikor meglátogatjuk sírhelyét, jusson eszünkbe Garay János verse: „A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket".