Frivolitások és hitvallások

1983-ban magnetofonba mondta az író a saját életét, fél éven keresztül és mintegy 1500 gépelt oldalnyi terjedelemben. A műfaj: a közvetlen beszéd, az elröppenő szó igazmondásra serkentő varázsa, ha lehetséges, talán még inkább fokozta Szentkuthy amúgy is közismerten szókimondó kritikai őszinteségét. A családról, gyermekkoról, a szülőkről és rokonokról, barátokról és ismerősökről, politikusokról és tudósokról, írókról és művészekről színes, eleven, majdnem gorombán igazmondó portrékat rajzolt, amit hitelesített önmaga ironikus bemutatásával.
Az őszinteségnek ez a foka önmagában művészi teljesítmény; nem hiányoznak azonban önéletvallomásából azok a mesteri elemek sem, amelyek regényeit olyan lenyűgözővé teszik. Az ember sorsa meghatározza bizonyos mértékig műveinek, művészetének, szemléletének jegyeit, s Szentkuthyt apja, környezete, az életútján végigvonuló rettenetes figurák alighanem arra inspirálták, hogy az alkatában meglévő groteszk-kritikai hajlamai maradéktalanul kibontakozhassanak. Szerencsétlennek mondható, hogy ennyi tökfilkóval, fafejűvel, kultúrgörénnyel, sunyi kétszínűvel hozta össze sorsa, és szerencsésnek, hogy ellentételként Németh László, Szerb Antal, Halász Gábor megértésével és megbecsülésével találkozhatott, és közvetlen környezetében is olyan támaszra találhatott, mint felesége, Dolly asszony.
Ez a könyv szellemi életének önvallomása is egyben; a kettő persze a legkevésbé sem választható el, az érzéki és érzékletes valóság a szellem valóságától - nála legkevésbé. Olvasmányairól, utazásairól és saját műveiről tett vallomásai forráskritikai értékűek, közelebb visznek a Szentkuthy-művek titkainak megfejtéséhez.