Helyünk a nap alatt... Magyarország és Budapest a globalizáció korában

Cséfalvay Zoltán ebben a könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.


A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.


Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.


Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.


A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.


Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.