Makrosziti

Az ember mire nem képes. Az ember, aki jön-megy, csúcsra ér, hanyatlik, bukik, szárnyra kél és társra talál, egy szempárban, egy lélegzetben. Érinthetetlen egységben. Sérült lelkek, akik mindketten kaptak már pofont, és most azért vannak, hogy egymást gyógyítsák csókjaikkal, szájuk szegletében a gyermekkel, akik valaha voltak, és remélni születtek a Földre, mint eltévedt utasok. Micsoda lehetőség és bőség, a csípő remegésébe ejtett dicsőség, lemondás önmagunkról, elfajzott tudatunk mocskos útjain emberként megmaradni, egymás hibáit elfogadva, kiigazítva, mintha nem is lehetne másképp, mint végképp egymásban feloldódva.