Az emlékek hídja (lélektani regény)

ELŐSZÓ
Részlet a könyvből:

A nyitott ablakon át nyirkos őszi levegő és gyantaillat áradt a szobába a fenyőfák idegesítő susogásával együtt. Szótlanul cigarettáztak mind a ketten, egyikük - gondolták - majd csak megtöri a csendet. A pocakos tudta, hogy ő, de fáradt volt, nem sietett. Olyan jólesett megpihenni a karosszékben és szívni a tiszta éjszakai levegőt. „Ilyesmihez mindig nehezen kezd hozzá az ember" - mondta magában Géza. Ahogy ott ült kövéren, lagymatagon, félig hunyt szemmel, senki sem mondta volna róla, hogy szíve is van. Pedig alapjában finom lelkű, tapintatos ember volt, ámbár szükség esetén - ha a körülmények megkívánták - nyers is tudott lenni. Most talán csak azért tétovázott, mert egy barátjáról volt szó, olyanról, aki nagyon közel állt hozzá. Nyögdécselve, nehézkesen felemelkedett:
- A feleségem elutazott néhány napra a szüleihez, magam vagyok itthon. Nincs semmi a házban. Lemegyek a sarokra, hozok egy kis itókát.
- Jó, nem bánom - mondta közömbösen Matei Zane, majd az ablakhoz lépett és kinézett. Messzire ellátott a néptelen utcán. A vaskerítések mögött a házakat elnyelte a sötétség. Akár egy léghajókosár, úgy bontakozott ki a háttérben egy templom kupolája. Tekintete nem tudott áthatolni a sudár fák lombozatán, de hallotta az ágak pillanatra sem szünetelő, halk, idegesítő susogását. A fák koronája fölött némán suhant a hold. Sugarai ónos fényt vetettek a fenyőfák csúcsára, a félig megvilágított, félig árnyékba borult kupolára.