Két Amerika között

Balboába érünk. Az első jelentősebb amerikai település az övezetben. A kép ugyanaz: ápolt parkok, amott egy üvegfalú postahivatal, egy mozi odébb kristályvizű strand, sportpálya. Kicserélődnek az utasok. Két sötétbőrű amerikai katona száll fel nagy papírcsomagokkal, bevásárlásból jöhetnek, mögöttük melegítős diáklányok csicseregnek angolul. Ismét nekilódulunk. Átbukdácsolunk a Balboa kikötőjébe vezető síneken, majd az elágazásnál balra fordulunk. Pár száz méterre Albrook katonai támaszpont. Sokáig munkába menet úgy éreztem, állandóan a sarkamban járnak, figyelnek. Később megszoktam. Legalábbis látszólag. Született közben két gyerekem, most már négyünkért kellett remegnem. Néha úgy érzem, nem bírom tovább. Naponta bemegyek az irodába nyugodtan, kiegyensúlyozottan. Akkor is mosolygok, mikor kézbe veszem az újságot, benne meggyilkolt barátaimról, harcostársaimról szóló hírekkel. Sosem tudhatom, ki a besúgó, vagy akár akaratlanul is ki szólja el magát. Emlékszem, egyszer magas szintű fogadásra készültem. Korábban indultam hazafelé, s az utcán két holttestet álltak körül a járókelők.