régiók, identitás, államiság

A szlávok szétvándorlása a 6-8. században kezdődött a Visztula és a Dnyeper középső folyása közötti területről. Az alapvetően földműves keleti szláv népesség kapcsolatba került a lovasnomád sztyeppei népekkel és a hajózó-kereskedő északi vikingekkel (varégokkal). A viking eredetű Rurik-dinasztia vezetésével felvették a bizánci kereszténységet, és kialakult középkori államuk, a Kijevi Rusz. A fejedelemségekre szakadt Rusz a 13. század második felétől a mongol hódítás és a keletre irányuló lengyel és litván expanzió következtében elvesztette önállóságát. A nagy mongol állam, a Kazahsztántól a kelet-európai sztyeppéig terjedő Arany Horda a 15. század elejéig tartotta függőségben az egykori Rusz törzsterületeit. Az átalakult regionális keretekben megindult a keleti szlávok differenciálódása, a mongol állam örökösei közül különösen a Krími Kánság gyakorolt döntő befolyást az évszázadok során annak a területnek a sorsára, amely ma Ukrajnát alkotja.

Az ukrán etnogenezis szempontjából meghatározó szerepe volt a pusztasággá változtatott területeken tatár és szláv elemekből kialakuló szabad népességnek, a kozákságnak, amely a 17. században élte fénykorát. Az általuk lakott területeket, valamint a Kijevi Rusz egykori részfejedelemségeit, Halicsot és Volhíniát fokozatosan elnyelték a szomszédos államok és birodalmak. A kíméletlen versenyben az Orosz Birodalom gyarapodott a legerőteljesebben, az egykori litván, lengyel és osztrák fennhatóság alá került területeket is magába olvasztotta. Az örökébe lépő, polgárháborús viszonyok között kialakuló Szovjetunió minden eszközzel megakadályozta az egyes népek függetlenségi törekvéseit, folytatta a területgyarapítást, s mindezek ellensúlyozásaként bőkezű belső határokat alakított ki. Ezek a belső határok váltak államhatárokká 1991-ben, amikor a független Ukrajna is létrejött. Ebben a labirintusban vezetjük végig az olvasót az ukránság történetén az őshazától egész a jelenig.