Ave Roma! I. kötet - Ősök és ivadékok (negyedik rész)

Töredék. A kiadói papír védőborító enyhén foltos, a gerincnél szakadt, sarkai, szélei kopottak, szakadozottak. Bohuniczky Szefi: AVE ROMA •
Erdős Renée regénye – Révai
A könyv hősnőjét már ismerheti az olvasó Erdős Renée könyveiből. A regény végén megtudjuk, hogy az Ősök és Ivadékok c. ciklusnak a folytatása és lezárása ez a két kötet. Gyötrődő lélekről van szó, zsidó lélekről, aki önkínzó kétségek után már csak a keresztségtől vár lendülést. Nem világias hiúság, nem anyagi cél: magasabb emelkedés reménye és teljes harmónia sóvárgása… Ezért nem is emberi portrék, hanem vallási hangulatok galériája ez a könyv; az első kötet ábrándozás a keresztségről, a második készülődés rája.
Pár fejezeten át csak annyit tudunk meg, hogy Benoit befülledt szomorúságban sóvárog. Pedig pompás nő, nagy tehetség, magyar költőnő. A kis penzió lakosai nyugtalanok körülötte, mint fényre éhes bogarak a nagy szétsugárzás körül. De az olvasó nem a hősön át kapja ezt a meggyőződést, maga az író mondja róla. Benoit halvánnyá mosódik a kitartó szomorúság alatt. A mellékalakok is ugyanígy. Sok-sok puha szóáradat arcélek nélkül. Intellektuális fantázia műve: problémákat termel, érdekes gondolatmenettel nyugtalanít, de alakjaiból a test és lélek közös lendülete hiányzik. Fő a téma, nem az ember. Ezért is csak a téma komoly, az emberek színes rámáikban szalmatesttel imbolyognak… Ott lesz érdekes a könyv, ahol két zsidó áll szemben: Benoit és Scholten, a német író. A próblémák egyszerre belső lüktetést kapnak, mint mikor akut betegség elér a válságig. Jézusról beszélgetnek, a Hegyi beszédről, a csodákról, a proféciák tökéletes beteljesedéséről. Scholten mondja: «Krisztus volt a legtökéletesebb zsidó, aki csak a világon volt; az, akiről a próféták ábrándoztak. Miért kellett őt meghamisítani úgy, ahogy meghamisították?»… Ezt a Krisztust keresik, ezért lángolnak. «Zsidók vagyunk és egy Krisztust adtunk a világnak, aki magára vállalta a messiási igék terhét és képes volt érte kereszthalált halni.»… «Mi ketten nagyon hasonlítunk egymáshoz – mondja Scholten – Jeruzsálemből jöttünk és pálmaágakat szórtunk a próféta útjára. Bennünk ez ünnep és az új tanok szeretete s lelkünk, mint egy nagy batyú nehezedik rajtunk.»
Krisztus az övék! És keresgélésükben meg-megbotlanak a pápai egyház zártságán. Benoit érzi: itt nem lehet rajongással zörgetni, a vasfalon megtörik minden exaltáció. Csak külső szépségein merenghet; belső erőit idegen nem profanizálhatja. Benoit a könyv végén is ott áll, ahol a kezdetén: hű az evangéliumi zsidó Krisztushoz. A trienti katekizmus csak gyűlöletes keserűséget hagy benne. Hogy mégis megkeresztelkedik, csak ritka pompa neki és búcsú akkordja egy légies szerelemnek.
Érdekes, ahogy szembe állít két ellentétet: keresztyénnek születni és a keresztyénséget keresni. Az egyik biztonság, a másik meddő töprengés. Benoit beszélgetése, Scholten hosszú levele, egy szektájából kinőtt fajta halálos komolysága. Benoit keresztyén társasága pedig az uralmon levők közönye: benne születtünk, minek rejtélyek után kutatni; ha nyugtalan vagy: keresztelkedj meg te is! Benoit mindezt látja, de azért tovább keresgél és ezzel nyulik a könyv, tények és cselekmény nélkül, gondolatváltozatokkal cikáztatva a probléma magreflexét. Ez főhibája. Cselekvény nélkül nehéz a regény s ha a hangulatok mögött sem érezzük életritmusát, nem kaphatunk egyebet, csak magának az írónak érdekességét. Sohasem a szereplők élete fontos, csak az övé. A környezet papírcicoma. Nem csoda, ha hihetetlen lesz a hős, az író nem bír eljutni az igazi távlatig: a valóságig.
A két kötetnek legalább fele római leírás, érezni a régi élmények lázát, a rajongó impressziókat: hol a régi Róma, hol az őskeresztyén misztikum villog át egymáson, egy-egy ereklye előtt egész kis történelem libben fel. Akik nem jártak még Rómában, sok látnivalót kijegyezhetnek Erdős Renée könyvéből és akik ismerik Rómát, nem egy kedves emlékre akadnak itt. De Róma mindezeken felül élet és a könyv hiánya, hogy egyetlen alakjában sem kapunk erről meggyőzőt.