Válogatott versek

Egy biztos: Tompa László nem a székelyharisnyás költő. Soha nem is volt az, és jöjjenek bármilyen újabb és újabb értelmezők reméljük, már soha nem is lesz az. Mai költő, ugyanolyan és ugyanúgy mai, mint amennyire az az ő igazi nemzedéke, a múlt század elején, Pesten iskolázott, a modern magyar irodalom hullámverésében, centrumában élő és alkotó több Nyugatos kortársa: Kosztolányi, Babits és társaik. (Jó pár héttel ezelőtt, kedves egykori tanárommal levelezvén, szóba került a sorsa, a költészete, jelentősége. És ez volt a Tanár úr levelének a végkonklúziója is Róla. Meg a Tompa-versek önarckép-jellege.)
Modern magyar költőként indult (németül tudott, németből fordított), és modern magyar költő maradt. Csak sorsa, választott sorsa a peremre, a peremvidékre sodorta, és végig egy kisváros adatott meg neki élete helyszínéül. Vidéken élő, vidékre sodródott, de nem vidéki költő volt ő. Amikor a székely tájról, a székely emberről, a helytállásról, magányosságról, a megmaradásról írt, akkor is csak önmagáról írt, ezek a versei önarcképek csupán, és nem olyanszerű szócsövek, amilyeneknek tulajdonították őket a korabeli és későbbi kritikusai.
Lapozgatom, olvasgatom a megfakult, kék vászonborítású, halála előtt egy évvel megjelent Versek című összegyűjtött költeményeit, és csak ámulok és bámulok, hogy milyen költemények szorultak a kötet két borítója közé. És nem a középiskolás éveim nagy megmaradás-verseire, helytállás-, emberség-darabjaira, az úgynevezett áthallásosakra gondolok, mint a Lófürösztés, Magányos fenyő, Erdélyi télben, Este egy székely festőnél, Diogenész lámpájával (a Lófürösztés egyébként ebből a válogatásból ki is maradt), amelyeket, mint a változások után a templomos és iskolás, a kő marad, a víz szalad típusú verseket, annyit és olyan patetikus hevülettel, szinte kötelező módon mondták, szavalták, zengték ünnepségről ünnepségre. Holott ezekre is gondolhatnék, mert ezek sem rosszak, és semmiképp sem a templomos-iskolás kategóriába sorolhatók. Hanem a nem épp ennyire közösségi témákat érintő, sokkalta finomabb hangzásúnak tűnő opusokra (csak pár darab közülük: Rejtett kincs tudója, Egy új Faust szerenádja, Alkonyat falun, A játékcsináló, Tavaszodás, Zenit, Vers egy téli sétáról, A sötétben jár az óra, Alkonyati eltűnődés, Ének három pogácsáról stb.), amelyek másik (több másik) oldaláról mutatják meg Tompát, az embert és költőt, és ezáltal csak gazdagítják ezt a csak egyoldalúan, mintegy billogként rásütött költő-képet. Hogyaszongya: a bizakodó dac, a sorssal való szembefordulás, a fájdalomban és a szenvedésben találta meg a, költészete a tömegekben, a népben erjedő fájdalmakat dalolta ki stb. Nem folytatom, mert értelmetlennek találom. Sok hasonlót lehet olvasni a róla szóló munkákban a megközelíthetetlen sziklavárában élő, magányos fenyőként soha meg nem törő, az időkkel ott is bátran, dacosan szembenéző, akkor is (mindig) helytálló, szinte szoborrá merevített költőről, akinek nehéz léptű, súlyos görgetésű költészete a kősziklák dübörgéséhez hasonlatos.
Arról viszont kevesebbet, vagy alig, hogy fontos, ha úgy tetszik: európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet. Érdemes is volna ezt a nyelvet, ezt a szóhasználatot (el egészen az általa használt különleges, ismeretlen szavakig), ezt a Tompa megénekelte embertípust, a peremvidéken élőét, s a mindenféle hozzá tartozó sajátosságokat külön tanulmányban is elemezni, ha divatos volna ez most errefelé egyáltalán. Talán ez is ahogy mondani szokás újabban megérne egy misét.