Nikotrisz és Nitager

Kellemesnek egyáltalán nem nevezhető az érzés, amikor a halandó úgy találja: beszorult a fogaskerekek közé - Chaplinre is utalnék -, és hirtelenjében arra gondol, bármikor bekövetkezhetik a katasztrófa. No, nem a világban, hanem csak benne, vele, miatta. Érte? Ki tudja?
Így éltem az ötvenes években, a kicsinyke íróasztalom és annak fiókja közötti térségben ábrándozva, dolgozgatva, elraktározva azt, amit leírtam. Ebben az akkor feneketlennek is hitt magányban kutattam vigasz után. Szerettem volna olyan megnyugtató pontra, olyan valóságos, vagy képzelt alakzatokra lelni, ahol, amelyeknél megpihenhettem volna. Eljutottam egy egyiptomi meséig, ott is két emberre, akik együttesen, egyazon hittel élték át, hogy nekik engedelmeskedniök kell minden változás mellett és ellenére azoknak a hatalmaknak, amelyek fölöttük, miattuk, értük, velük együtt élve léteznek. Manapság is azt tartom, hogy ez a hit, mármint az, hogy ezek a hatalmak "együtt-élve" működnek bennünk, nem mesebeli, csak mi vagyunk rövidlátóak, vagy nem jól látóak, nem akarjuk ésszerűen és hittel felismerni, átélni azt, ami velünk, bennünk, miattunk, körülöttünk, értünk történik.
Mára lehetőségem adódott, hogy ezt az akkori ábrándomat, 1950 tájáról, nyilvánosságra hozzam. Ha csak egyetlen olvasóm indítást kap arra, hogy a bukdácsoló szövegből kihámozzon magából bármit, vagy elkezdi végiggondolni azt a lehetőséget, amit a keresztény századokban igazából Assisi-ben egy Francesco nevű férfi és szerelme - szeretete, Clara vállaltak a maguk módján, - már nem látszik haszontalannak apró vállalkozásom.