Egyedül mindenkivel

Ismertető: LACZKÓ GÉZA: EGYEDÜL MINDENKIVEL
Révész Béla könyve

«A suta kis tükör elkészült, hogy körüljárjon a lelkek labirintusában, vaksi pillantgatással megpanorámázza az álmatagot, félelmetest, heroikusat és a rákavargó tölcsérekből meglássa a maga nyomorú életecskéjét...»

Ezzel a befejezéssel végzi Révész Béla új könyvének első, hosszabb darabját, amelynek ezt a címet adta: Regény a meg nem szabaduló prédáról. S ebben az egy mondatban benne van Révész szóötvözésének (másról csak így mondanám: írásának) minden jeles és minden kevésbé jeles tulajdonsága: nagy szuggesztív és képtámasztó ereje, zsúfolt túlfűtöttsége, eredetisége és eredetieskedése, sötét-vad szimbolizmusa, tétova lendülése, sikoltó végakkordba törése mondanivalójának, ami mindig problémás, mindig vigasztalan, mindig a társadalom s az egyén egyenetlen harcának egy részlete, mindig zaklató, mindig finom köntösbe burkolt, mindig zengő, büntető, dörgő, szerető és távoli, mint a zsidók Jahvéja.

A kis regény egy Géza nevű fiatalember sorsáról szól, jobban mondva: Gézának sorsa fölött álmélkodó, jajgató, nyöszörgő szavaiból, gondolataiból áll csupán, amelyek között, mint fatönk, gyökér a tavaszi folyón, úsznak a valóság menetének, a történésnek Gézán kívül levő mozzanatai: szavak és mozdulatok. Révész nem kívülről, mellette vagy fölülről látja az életet, amelyről szuggesztív, dús zenei szólamokat, leitmotívokat, jellemző szóakkordokat közöl az olvasóval, hanem belefúrja magát a beteg lélekbe (s van-e lélek, amely nem beteg?), körülveszi magát súlyos levegőjével, kóros ködével, amelynek minden lendületét, gomolygását megérzi s megérezteti (az a csudás, hogy mindezt csak szavakkal!) s amelybe a külső világ úgy feszül be, olyan erőszakkal, mint beteg szemébe a sápadt, éjjeli lázaktól ernyedtté csitult hajnal.

Géza könyvelő; állástalan. Keres és szaladgál, hogy anyja s kistestvérei nyomora ne sebezze percenként újravérzővé bátortalan, soha nem szabaduló prédának született szívét. Valami anyagraktárban másodraktáros lesz végre; a szakmát nem ismeri, fél a kidobatástól, amit apró ügyeskedésekkel igyekszik kitolni a lehető legmesszibb határig. Egyedül dolgozik a főraktárossal a nagy pincehelyiségben. A főraktáros egyszer csak összeesik s nyavalyatörésben fetreng a padlón. Géza ápolja. Eddig minden másodraktáros megszökött e szörnyű s gyakori jelenetek elől. Géza marad. Két titok, két leplezni való fogyatkozás: a szívbaj s a szakma nem ismerése így kezet fog egymással, támogatja egymást, hogy az özvegy anyának s a kistestvérkéknek legyen mit enniök. Egy nap kórházba kerül a főraktáros s Géza, mivel a szakmát nem ismeri, az utcára... Megismerkedik a szocializmussal, megagitálják, aztán ő agitál... Tömegsztrájk készül... Géza titkos posta... Ekkor feloszlatják a szakszervezeteket, a gyűléseket szétverik, egy tüntetést is, amelyből vacogva, riadtan menekül a kis könyvelő, akit anyja otthon azzal a hírrel fogad, hogy a raktáros meggyógyult, itt volt Gézáért, akinek másnap reggel már újra munkába kell állnia... Szerencse! Szerencse!... «Géza érezte, amint az utálat hernyója rácsavarodik szívére, mely beteg, csúnya, gyámolos, mint kenyéradó gazdájáé...» Nem hallgathatom el, hogy a könyvet tevő három elbeszélés közül ez az első és leghosszabb van legkevésbé ínyem szerint. Géza gondolatai, rettegése kissé soknak tűnnek fel, a történet sok szállal indul s egy híján minden szál hamar elsorvad; az építőmunkások szervezeti dolgai aránytalanul nagy helyet foglalnak el és idegen híreket adnak a fő-esemény alá, amely így gyorsabb és messzebb kattog, mint belső célja kívánná.

A harmadik elbeszélés, Kis erdő a rengetegben első gyerekét elpusztító cselédleány megváltását zordítja elénk lelkiismeret-furdalásos gyötrelmeiből - a második, kórházban születő magzatával. Itt igazán pompás a gyötrődés örökhangú zsoltárának meg-megszakadó, újra meginduló zubogása.

De legjobb, legkerekebb, legélőbb a középső darab, amelynek fura szimbolikus címe: Ringlispíljáték őszi fuvalommal túlságosan précieux az öreg bányász menhelyi történetéhez, amelyben nagyszerű alak merül fel az egyik sarokban: a társadalomjavító elméletek meg nem emésztett okfejtéseitől megháborodott vén fél-proletár. A kivénült munkás megkapja a bányász társládától nyugdíját és feljön Pestre. Nagyszerű menhelyen talál éjjelekre nyugvóhelyet, nappalit finom melegedőkben tölt. A menhelyen a vén hóbortos szaval a társadalomról, a nemzettársadalmi közpénztárról; a melegedőben öreg rokkantak fekete-kéz-társaságot alapítanak... Úgy?! A szegény ember csak nem nyugszik Pesten. Miért elégedett ő?... Felfedezi az ingyenkenyér-osztót, az ingyen-levest és társadalom-szavaláson, ingyen-levesen-kenyéren, fekete-kézen keresztül valami olyasmit, hogy a társadalom fél a szegénytől... Íme, ezt a ringlispílt játssza Pest az őszi fuvalommal.

Még csak egyre akarom e finom kiállású, értékes, előkelő könyv olvasóinak figyelmét fölhívni, akiktől úgy fogok e kis zászlóhajtás végén búcsúzni, mint Révész szokott, három ponttal vagy kérdőjellel, mintegy az ajtót nyitva hagyva távolodó lépései után: honnan van s mivel magyarázható Révész Béla erőteljes írásművészetének alapvető tulajdonsága, az a belső ellentét a szociális, a sokak sorsát forgató témák s a nehézzé akart, kevesek-nek szóló stílus között...? - További ismertető/ízelítő: "Belelapozás".