A VIII.osztály - Dedikált

"Ragyogóan sütött a decemberi nap. Téli visszavonulása előtt búcsúzkodni járt Nádasvár környékén. Meleg sugarak paroláztak házakkal, mezőkkel, szelíd dombokkal, fel a széles Dunáig.
A gimnázium épülete kimagaslott a város, főterén. Kétemeletes! kistornyos fejét szabadon cirógatta a napsugár. Az ablakokon át beszűrődött a tantermekbe. Messzemenő édesanyaként végigsimított lágyan a padokban ülő fiúk arcain.
Csengettek. Az ablakok kinyíltak. Kisebb-nagyobb diákok kandikáltak ki pillanatokra belőlük, mint virágkelyhekből titokzatos bibék és. porzófejek. Rövid, hosszúnadrágos fiúk rajzottak az osztálytermekből az udvarra. Futkostak, beszéltek, napba mosolyogtak. Kacajuk, hangjuk a tizedik szomszédba isi elhallott.
A nyolcadosztályosok nagyobb csoportba tömörültek. Szántó Jóska hosszúkás, barna arcú, fekete szemű, hátrafésült, sötét hajú fiú vitte a szót. Társai figyelemmel hallgatták. Tekintély volt a diákok előtt. Önképzőköri elnök. A nyolcadik osztály legjobb tanulója.
- Tegnap találkoztam Kovács tanárral. Meggyógyult sebesüléséből, amit Kárpátalja visszafoglalásakor kapott. Azt mondta, ma már kitartja óráját, örülhetünk, hogy visszajött. Magyarból tudni fogunk az érettségin. Aztán lesz, aki védjen bennünket.
- Igen, örülhetünk, hogy visszajött... Lesz:, aki védjen bennünket - ismételte a magasranőtt, kopaszodó Tuskó Robi és a nap felé pislogott."