Kamaszkor '56-ban

Az 56-os forradalom idején nyolcadik osztályos tanuló voltam, apámmal jártuk a főváros utcáit. Tüntettünk, a harcok közelébe lopóztunk - nem egyszer kockáztattuk az életveszélyt. Régóta érleltem a gondolatot, hogy azt a kort, a történéseket és családom történetét valamiféle irodalmi alkotásban, visszaemlékezésben megörökítem. A 60. évfordulóra összeállt az anyag, az írás címe: kamaszkor ’56-ban. Az igaz történet nem csupán a forradalommal, hanem azt megelőző, majd azt követő időkkel is foglakozik. A leírásban szereplő személyek valódiak, néhány ismert név is felvillan köztük. Sport, olimpia, Népstadion és aranycsapat, ezek az emlékek vezetnek el a forradalom szentestéjéhez, a Parlamenthez és a Rádió épületéhez. Leírtam, barátaimmal együtt hogyan kerültünk a Kossuth térre, majd, hogy milyen rémületes volt az első lövések hangja a Rádiónál. A Corvin köz és a Kilián laktanya közelébe, az Iparművészeti Múzeumba kellett többször is bejutni, nagybátyám lakott ott családjával, a harcok miatt külvilágtól elvágva. Eközben nem egyszer életveszélybe kerültünk. A napi élelmiszer beszerzése közben eljutottunk olyan helyekre, amire korábban gondolni sem lehetett. Így kerültünk az egykori „fehér házba”, a Margit hídnál lévő központi bizottsági pártházba, amit ma képviselői irodaháznak hívnak. Jártunk a Blaha Lujza téren, a volt Szabad Nép székházban, aminek révén betekintést nyerhettünk az alakuló többpártrendszer műhelytitkaiba. Miután a Köztársaság téri pártház közvetlen szomszédságában laktunk, ott kíváncsiskodtunk a tömegben október 30-án, amint a csatzaj elült. Feledhetetlen látvány fogadott.
A véres eseményeken kívül megírtam családunk és szomszédjaink, barátaink életét azokban a napokban, a november 4-én kezdődött ostrom élményét, az óvóhelyi berendezkedést, a pince-életet. Néhány nappal később leírhatatlan kép tárult elénk az Üllői úton a szovjet tankok és gyalogság rohama után. Pusztítás, roncsok és az úttestet sűrűn beborító halottak látványa volt, ameddig a szem ellátott. Azután éledezni kezdett a város, az emberek kimerészkedtek a pincékből, és újra kezdték életüket. Írtam az ÁVH-sokról, a disszidensekről és a megtorlásokról. Felidéztem, milyen volt az iskolai újrakezdés, majd a kérlelhetetlen ideológiai agymosás, és vele párosuló rettegés az iskolában, munkahelyen és bárhol másutt, ha kimozdult az ember a biztonságos családi fészekből. A könyvben szereplő eseményeket nem a képzelet szülte, valóban megtörténtek. Néhány kortársam, aki olvasta a kéziratot, azt mondta; „hát igen, ez tényleg így volt… megindító emlékek”. Célom az eredeti látvány, hangulat és történések közreadása, amit a mű képzeletbeli alcímeként úgy is nevezhetnék; forradalom a járda széléről nézve... Egy riport, amit az akkor, ott csellengő, kíváncsiskodó nép közül valaki megírt, s ami hiteles képet fest a történtekről az olvasónak.