Polgári állam és katolikus egyház (1848. március-december) - A katolikus autonómia-törekvések megjelenése

A katolikus autonómiáról, illetve annak megvalósításáról értekezni a XIX. század magyar történeti összefüggésében, paradoxonnak tűnhet. Felmerülhet a kérdés: hogyan beszélhetünk autonómiáról egy a külső ügyeiben az államhatalommal évszázadosán összefonódott, belső rendszerében hierarchikus és dogmatikai konstitúciója által is erősen szabályozott intézmény, a katolikus, azon belül is a magyar katolikus egyház kapcsán? Az autonómia-igény, mint később látni fogjuk, akár az egyház külső, akár belső életéről is van szó - elsősorban akkor erősödött fel, amikor alapvető változások kerültek napirendre a katolikus egyház és az állam kapcsolatrendszerében. így volt ez 1848-ban, az 1867-es kiegyezéskor, illetve az 1890-es évek egyházpolitikai vitáinak idején. Lehet, hogy a katolikus autonómia gyakorlati megvalósíthatósága mindig is korlátozott volt. Mint konfliktuskezelésre alkalmas hívó szó többször is felvetődött, bár alkalmasint más-más eszmeiségű, eltérő motivációjú és különböző politikai érdekű csoportok számára. A jelen dolgozat a fent említettek közül az első olyan történelmi helyzetet, a polgári átalakulás gyakorlati megvalósulásának 1848-as folyamatát emeli ki, amikor az autonómia igénye az állam–egyház viszonyban és – bizonyos körökben - az egyház belső kapcsolatrendszerére vonatkozóan is a gyakorlati politika szintjén jelent meg. E megjelenés körülményeit, módját és következményeit vizsgáljuk a következőkben. Az élénkülő hazai egyháztörténeti kutatásoknak azért is fontos területe a tárgyalt időszak, mert a kialakuló modern polgári állam és a katolikus egyház új alapokra épülő kapcsolatainak gyökerei ide vezethetők vissza. Az ekkor felvetett egyházpolitikai problémák és válaszlehetőségek elemzése hasznos lehet az elmúlt bő százötven év megértéséhez is. Az autonómia-törekvések találkozási pontját alkotják ezeknek a problémáknak, ezért is lehet különösen érdekes e részterület vizsgálata.